Föld körüli barangolás

2011-11-23T18:10:00.001+01:00

Afrika

Amerika

Ausztrália és Óceánia

Ázsia

Európa

Közel-Kelet

ahol voltam és ahol leszek (térkép)

fotók

fekete-fehér fotók

videók

magamról

Svédország

2011-11-23T15:37:00.001+01:00

2011-ben Dániából Norvégia felé vonatozva kereszteztemaz ország déli részét. A táj lenyűgözött,

de a hideget nemszeretem.

Norvégia

2011-11-23T15:36:00.009+01:00

2011-ben egy rövid városnézés erejéigjártam Oslóban, főleg azért, hogy megnézzem a híres Kon-Tiki Múzeumot.

Málta

2011-11-23T15:36:00.007+01:00

2011 nyarán töltöttem itt pár napot. Habártermészeti látnivalóban a sziget sokat nem nyújt, a sziget fővárosa és Gozonyugalma elnyerte tetszésemet.

Luxemburg

2011-11-23T15:36:00.005+01:00

Csak két nap erejéig álltam meg itt 2001-esnyugat-európai körutam részeként.

Írország

2011-11-23T15:36:00.003+01:00

Belfastból Dublinba autózás közben láttamegy keveset a vidéki Írországból és természetesen felkerestem a kultikusNegrange-t.

Észak-Írország

2011-11-23T15:36:00.001+01:00

2011 tavaszán a belfasti állatkertbendolgozó kollegám vendégeként néztem meg a várost.

Dánia

2011-11-23T15:34:00.001+01:00

2011-ben jártam először itt, hogy megnézzemKoppenhágát és meglátogassam kollegáimat a helyi állatkertben.

Ciprus

2011-02-23T13:10:00.000+01:00

2011 februárjában jártam itt, útban Libanon felé. Mivel csak szűk egy napom volt, a lárnakai repülőtérről egyenesen Nicosia felé vettem az irányt és átmentem az 1974 óta török vezetés alatt álló területre, amit hivatalosan Észak-Ciprusi Török Köztársaságnak hívnak. Fővárosa, Nicosia (törökül Lefkosia) az utolsó kettéosztott város.

Észak-Ciprus

2011-02-23T12:37:00.009+01:00

2011 februárjában jártam itt, útban Libanon felé. Mivel csak szűk egy napom volt, rögtön a ciprusi Nicosia felé vettem az irányt és átmentem az 1974 óta török vezetés alatt álló területre, amit hivatalosan Észak-Ciprusi Török Köztársaságnak hívnak. Fővárosa, Nicosia (törökül Lefkosia) az utolsó kettéosztott város.

nyers digiképek itt

Libanon

2011-02-23T12:01:00.005+01:00

2011 elején jártam a "Közel-Kelet Svájcaként" emlegetett országban. Először a déli, háborúk sújtotta területeket jártam be bérelt taxival, majd egy helyi biológus társaságában a Qadisha-völgy környékét, a cédrusokat és a Qadisha-barlangot kerestük fel. Természetesen megnéztem Sidon, Byblos és Baalbek városokat is.

nyers digiképek itt

ahol voltam és ahol leszek

2009-07-16T11:25:00.004+02:00

A térképen kék szín jelöli, ahol már jártam, a zöld ahová megyek.

Get Your Own Map

View Larger Map

Ausztrália és Óceánia

2009-07-13T00:15:00.029+02:00

Afrika

2009-07-13T00:15:00.028+02:00

Amerika

2009-07-13T00:15:00.027+02:00

Európa

2009-07-13T00:14:00.006+02:00

Ázsia

2009-07-13T00:14:00.003+02:00

Közel-Kelet

2009-07-13T00:13:00.004+02:00

Peru

2009-07-12T14:57:00.011+02:00

2000-ben a kéthónapos dél-amerikai utam első részeként jártam itt. A hagyományos látnivalók (Machu Picchu, Cuzco, Nazca, stb.) kimaradtak, viszont helyi biológusok segítségével, első magyarként jutottam el a Pacaya-Samiria Nemzeti Park területén fekvő Eldorado lagúnába.

Miamiból san jose-i (Costa Rica) átszállással, este érkezem Limába. A repülőtéren alszom, majd a hajnali első géppel repülök tovább Amazónia felé, Iquitosba. Habár egyik pilóta sem beszél angolul, mégis bejutok a pilótafülkébe és onnan fotózom az Andok hófödte csúcsait, majd a dzsungelban történő landolást. Reptér szélén kiégett roncsok, nem túl bizalomgerjesztő látvány. A gépen találkoztam két magyar sráccal, együtt próbálunk bejutni a városba. A taxisok hordája elől a repülőtér őrszobájára menekítenek minket, ahol a rendőrkapitány siet a segítségünkre. Behív három sofőrt, majd gyufát húzat velük. Mókás.

Első utam a Helyi Majomkutató Központba vezet, de sajnos nem egy profi hely. Főleg orvosi kutatásokra tartanak majmokat, de akad pár érdekes faj is. Felkeresem a helyi biológus kontaktokat és egy-két nap múlva már az Amazonas - Ucayali vonalon csorgunk Pucallpa felé. Félúton, a turisták által alig ismert Pacaya-Samiria Nemzeti Parkban szállunk ki. A minisztérium helyi embere 500 dolláros fotós engedélyt emleget, ezt hamar leredukáljuk 25-re. Már kegyeg is az egyhetes engedély, ráadásul benne áll, hogy nem vihetek profi fotóscuccot magammal. Táborunk egy Ucayali mellékágon fekvő faluban, Manco Capas-ban lesz. Teknőstojás-gyűjtő és keltető program működik itt. Innen csupán a nemzeti park szélén túrázgatunk, majd egy nap pár órás motorcsónakázás és két óra őserdei gyaloglás után átérünk egy kisebb folyóhoz. Biológus barátom nem említette, hogy nem a szomszéd falu, hanem egy kunyhó a végcél, így csupán ételt nem hoztam magammal. Sebaj, majd elleszek halon és rizsen. Az elkövetkező tíz napban arasznyi algaevő harcsákat és piranhát eszünk… Utolsó nap romlott hal a vacsora, két nap rosszullét következik. De ne vágjunk elébe a történetnek. A kunyhó nem végcél, innen további három óra motórcsónakázás vár ránk felfelé, a hangzatos nevű Eldorado lagúnáig. Persze az út kétharmadánál kifogy a benzin és evezni kell.

A kutatóház előtti lagúnában folyami delfinek, kajmánok és hatalmas halak úszkálnak, de esténként mi is belemerülünk. Az itt élő többezer kajmán egyikének hangját utánozva sikerül a fürdés közben is folyamatosan engem ugrató vadőrök mögé csalnom egy jól megtermett példányt… Rögtön befogadnak a helyiek.

Engedélyem aznap járt le, amikor ideindultunk, de itt már senki nem kéri. Indulás előtt valami fővadör próbált még párszáz dollárt kicsikarni belőlem, de én állítottam, hogy már mindent rendeztem a minisztériummal. Panaszkodnak is, hogy ez mindig így van. Hiába, kevés a turista, nincs kit lehúzni pénzzel.

A visszautam Manco Capasból ismét kétnaposra sikerül. Nem egy kéjutazás, lévén tegnap fogyasztottam el a már romlott halat, ráadásul második éjjel egy örvény megforgatja a 30x6 méteres, öntöttvas hajót, mind a kétszáz utassal, rengeteg csomaggal és a hozzá kötözött uszályal együtt. Érdekes élmény átélni a pánikkal vegyített tömeghisztériát. A süllyedő hajókról szóló regények jól hangzó passzusa, miszerint: - Nőket és gyerekeket előre! - a valóságban úgy zajlik, hogy a legnagyobb darab emberek pillanatok alatt magukhoz ragadják a hajón található pár darab mentőmellényt, majd a nőket és gyerekeket eltiporva, fejvesztve rohannak a hajó tatjába, hogy megszerezzék az egyetlen mentőcsónakot. Később a vontatott uszály próbál lyukat ütni hajónk oldalába, újabb tömeghisztériát előidézve. Mindkét eseményt a függőágyból nézem végig, kezdek meggyógyulni.

Iquitos egyetlen hátránya, hogy lényegében csak repülővel (vagy hajóval) lehet elhagyni. Keresem a korrupt főrendőrt, hogy feljussak egy katonai gépre, de nem sikerül. Végül lealkudom a jegy árát és már repülök is a világ legkoszosabb városába, Limába.

Taxival megyek a buszpályaudvarra, de a sofőrt folyamatosan fenyegetni kell, hogy ne akarjon lehajtani gyanús kis utcákba…

Busszal a Lima - Arequipa - Puno útvonalon haladok, ez utóbbi városban eltöltök egy-két napot, ami elég idő a helyieknek, hogy elszedjék egy kis pénzemet és kivágják a gatyám üres térdzsebet a piacon. Komolyabb géppel fotózni egyedül szinte lehetetlenség, a legóvatosabb kísérletek eredménye is az, hogy ketten követnek egy órán keresztül. Jó hely… Legközelebb első nap veszek egy jó nagy machetét…

Irány Bolívia!

Kapcsolódó cikkeim pdf formátumban:

1. Buzás, B. (2007): A Föld tüdeje. Amazónia. - Világjáró Utazási Magazin VII. (2): 62-69. PDF

diavetítés

vagy

képek itt

Ecuador

2009-07-12T14:56:00.010+02:00

Első trópusi expedícióm. 1998 elején Nádai László bogarász barátom keresett meg, hogy helyettesítsem a tervezett Ecuador Expedíció egyik tagját, aki az út előtt pár nappal, sportolás közben lábát törte. Csak a repülőjegyet és a költőpénzt kellett pár nap alatt összeszednem, az autóbérlés árát ráért később is. Szerencsére kiadóm kisegített egy megjelenés előtt álló könyvem honoráriumával, így alig pár nap múlva az Andokban találtam magam. Ekkor ismertem meg Juhász Györgyöt, az Újpesti Lepkemúzeum tulajdonosát, aki már nagyon kíváncsi volt ki az, aki pár nap alatt felkészül egy ilyen útra. Társaim lepkészek és rovarászok voltak, ennek megfelelően az ország legjobb tájegységeit jártuk be.

Kapcsolódó cikkeim pdf formátumban:

1. Buzás, B. (1998): Ecuador. Természet 1998/8.: 308-311. PDF

2. Buzás, B. (1998): Banos Zoo. Természet 1998/11.: 431. PDF

3. Buzás, B. (2007): A Föld tüdeje. Amazónia. - Világjáró Utazási Magazin VII. (2): 62-69. PDF

diavetítés

vagy

képek itt

Chile

2009-07-12T14:56:00.008+02:00

2000-ben a bolíviai utam végén döntöttem úgy, hogy Chile érintésével megyek vissza Peruba. Így legalább a buszból láthattam Bolívia legmagasabb csúcsát, a 6542 méteres Sajama vulkánt, majd a chilei oldalon a Lauca Bioszféra Rezervátumot. A határátkelőnél van egy tó, ahol az éjszaka képződő vékony jégréteg sokszor meggátolja a flamingók mozgását. Állítólag egész éjszaka a sekély vízben állnak és csak napkeltekor “olvadnak ki”.

Amerikai Egyesült Államok

2009-07-12T14:55:00.018+02:00

Amerika számomra a vadregényes tájba vesző végtelen utakat, a világ legjobb nemzeti parkjait és barátságos embereket jelent. Többször jártam itt, először az ezredforduló táján töltöttem hosszabb időt Florida állam déli részén, majd barátaimmal a délnyugati sivatagok felfedezésére indultunk. Bérelt autóval jártuk be Nevada, Kalifornia, Utah, Colorado, Új-Mexikó és Arizona nemzeti parkjait, illetve kerestük fel San Diego állatkertjeit és a Seaworld-öt.

2007-es második utamon New York múzeumait és állatkertjeit kerestem fel Kovács Zsolt társaságában, majd Hawaiira repültem, hogy könyvet írjak a szigetekről.

2009-es harmadik utam is ide vezetett, kiegészítve némi délnyugati kalandozással és floridai kenuzással.

Terveim között szerepel Alaszka és a délnyugat újbóli felkeresése. A déli sivatagos vidékre valószínűleg nyári időpontban megyek, hátha fogok végre viperagyíkot és csörgőkígyókat.

Kapcsolódó cikkeim pdf formátumban:

1. Buzás, B. (2000): Teknősrajzás Floridában. - Terrárium II. (5): 17-18.

2. Buzás, B. (2004): Gazdag emberek hajléktalan macskái. - Vadon 2004/3.: 18. PDF

3. Buzás, B. (2004): A világ legjobb állatkertjei. - Vadon 2004/3.: 1., 15-17. PDF

4. Buzás, B. (2007): A hawaii lúd. - Madártávlat XIV. (2): Címlap, 18-21. PDF

5. Buzás, B. (2007): Hawaii. Vulkánokra épült paradicsom. - Világjáró Utazási Magazin VII. (9): 26-34. PDF

6. Buzás, B. (2007): Hawaii-szigetek. Vulkánok, strandok, szörf. – Merhavia, Budapest. 128 pp. ISBN: 978 963 9172 81 4. Itt kapható.

7. Buzás, B. (2008): Az igazi Vadnyugat. Észak-Amerika. - Világjáró Utazási Magazin VIII. (12): 34-42. PDF

Délnyugat-USA diavetítés

vagy

képek itt

Hawaii diavetítés

vagy

képek itt

Hawaii digiképek (nyers)

New York diavetítés

vagy

képek itt

new yorki digiképek (nyers)

Bolívia

2009-07-12T14:55:00.013+02:00

2000 telén a kíváncsiság és a barátaim élménybeszámolói vezettek Dél-Amerika nem annyira felkapott országába. Célom a “gringo trail”-től kieső Noel Kempff Nemzeti Park felkeresése volt, ahol helyi biológusok és amerikai madarászok társaságában töltöttem el bő egy hetet.

Alig egy év múlva már magyar entomológusokból álló expedíciót vezettem ide és az Andok lejtőire. Az egy hónapos út során bérelt terepjáróval kerestünk fel jól bevált és új gyűjtőhelyeket.

Első utamról röviden:

Bolívia csodálatos. A Titicaca-tó közeli szigetére, Isla del Sol-ra költözöm két nap erejéig. Hihetetlen, de még itt, 4000 méter felett is találok varangyokat. A sült pisztráng drága, de fejedelmi étel. Végcélom Santa Cruz, szinte folyamatosan buszozom odáig.

A Cochabamba - Santa Cruz szakasz állítólag veszélyes a kokainültetvényeket őrző helyiek miatt, de ennek nyomát sem látni. Igaz, check-point-ok lépten-nyomon. Santa Cruzban végre elfoglalhatom remek szállásomat, majd délben elsétálok a Fundacion Amigos Naturaleza irodájába, ahol kiderül, hogy még aznap indulhatok a brazil határnál fekvő Noel Kempf Nemzeti Parkba. Visszarohanok a szállásra, hogy: - Bocs, de mégsem alszom ma itt. - Átbuszozom a 350 km-re fekvő Concepción városába, ahol másnap délután vár egy terepjáró. Ez szállítja az utánpótlást és engem a parkba. Buszunk éjjel elakad a sárban, órákig ássuk. Megérkezésem után, szinte azonnal ülhetek a terepjáróba, hogy további 220 kilométert zötykölődjek földúton.

A hatalmas nemzeti park csodaszép, az erdei szállás szuper és csak napi 10 dolláromba kerül az egész. Amerikai madarászok érkezését várjuk, ők egy hétre fizetnek pár ezer dollárt…

Endemikus madarak mindenhol, pókmajmok a fán, dolmányos hangyász a pampán, friss jaguár és sörényes farkas lábnyomok az ösvényen, de sajnos csörgőkígyót nem találok. Pont az erdőben guggolok, amikor rámfúj egy nagymacska. Valószínűleg egy pumát zavartam meg, számomra is hihetetlen. Tapír is figyel, de az ugye nem bánt. Egyik nap átruccanunk egy pampával odébb, valami faluba. Odafelé a vízzel elárasztott szavannán autókázunk pár órát, majd visszafelé ezt elkerülendő, az erdőben machetézzük az utat egész éjjel a kocsi előtt 20 kilométeren keresztül… Kiváló jaguár élőhely, de a sötétben nem láttunk egyet sem. Az itt töltött második hét utolsó nap egy kis gyalogtúrára indulunk a platóról alázúduló, hatalmas vízeséshez. Útközben immár ruhástul kelünk át a folyókon. Két nap alatt érünk vissza Santa Cruz-ba, pénz hiányában pár napot itt töltök helyi barátaimnál.

La Paz, majd Arica (Chile) felé hagyom el az országot.

Kapcsolódó cikkeim pdf formátumban:

1. Buzás, B. (2007): A Föld tüdeje. Amazónia. - Világjáró Utazási Magazin VII. (2): 62-69. PDF

2. Buzás, B. (2009): Bolívia: különös ország Dél-amerika szívében. Indiánok, meszticek és fehérek. – Turizmus Trend 2009/6.: 28-29. PDF

3. Buzás, B. (2009): Bolíviai kaland. - Napi turizmus hírlevél (turizmusonline.hu), 2009.07.01.

diavetítés

vagy

képek itt

Mexikói Egyesült Államok

2009-07-12T14:54:00.004+02:00

Még csak egyszer, 2006-ban jártam Mexikóban, pontosabban a Világjáró Magazin megbízásából, a helyi turisztikai hivatal vendégeként az ország északi részén, Chihuahua államban. Habár végigmentünk a híres “El Pacifico” vonattal a Copper Kanyon peremén, jókat kirándultunk és ettünk, sajnos csörgőkígyót nem láttam. Terveim között Baja California és a Yucatán-félsziget szerepel.

Kapcsolódó cikkeim pdf formátumban:

1. Buzás, B. (2006): Mexikó. Az igazi Vadnyugat. - Világjáró Utazási Magazin VI. (9): 36-43. PDF

diavetítés

vagy

képek itt

nyers digiképek

Egyesült Arab Emírségek

2009-07-12T14:53:00.006+02:00

2007-ben jött az ötlet, hogy látogassuk meg barátnőm Dubaiban élő rokonait. A városnézés nem erősségem, ezért elsősorban a sharjai BCEAW és az Al Ain Állatkert felkeresésére összpontosítottunk. Majd átrepültünk Ománba...

Kapcsolódó cikkeim pdf formátumban:

1. Buzás, B. (2007): Olajból állatkert. - Vadon 2007/6.: 8-11. PDF

nyers digiképek

Törökország

2009-07-12T14:53:00.005+02:00

Az 1994-es Szíria-Jordánia út kapcsán átutazóban, azóza csak az isztambuli repülőtéren jártam.

Omán

2009-07-12T14:52:00.007+02:00

2007-ben Gulyás Eszter társaságában érkeztem ebbe a sokáig zárt országba. Először délre buszoztunk, ahol helyi és indiai kígyászokkal jártuk a Salalah környéki völgyeket mérgeskígyókat keresve, majd terepjárót béreltünk és a fővárosból kiindulva az északi hegyvidéket és a Wahiba-homoksivatagot jártuk be. Az út végén a Muscati Egyetemen dolgozó Mohammed Seyad Farook közreműködésével DNS mintát vettünk több vipera és tengerikígyó faj elhullott példányából.

diavetítés

vagy

képek itt

nyers digiképek

Szíria

2009-07-12T14:52:00.004+02:00

1994 nyarán a Mahler Ede Művészettörténész Kör (jelenleg Szikomor Alapítvány) bérelt Ikarus buszával vágtunk neki és három hét alatt oda-vissza megjártuk az utat egészen a jordániai Aqabáig.

Szíriába azóta visszavágyom.

Kapcsolódó cikkeim pdf formátumban:

1. Buzás, B. (1994): Közel-Kelet, de közel vagy. – Kézirat, 4 oldal.

2. Buzás, B. (1995): Busszal a Közel-Keleten. – Kézirat, 4 oldal.

Jordánia

2009-07-12T14:51:00.003+02:00

Első komolyabb útjaim egyike vezetett ide. 1994-ben a Mahler Ede Művészettörténész Kör (jelenleg Szikomor Alapítvány) bérelt Ikarus buszával vágtunk neki és három hét alatt oda-vissza megjártuk az utat egészen Aqabáig.

Alábbi útleírásom egy 2003-as Baraka út illetve a buszos közel-keleti csavargás élményei alapján készült és ízelítőt ad abból, hogy miként járható be a turistáktól hemzsegő Jordánia kalandosan.

Aqabát már sokszor láttam, de leginkább csak távolról, a Sinai-félsziget felől. Tipikus üdülőváros, mely remek kiindulópont az ország bejárásához. Pláne teli hassal. A svédasztalos reggelit összeállító szakács bizonyára nem a kelet-európai üttörőtáborok menzáján tanulta a szakmát, filózunk, de nem sokáig, mert már indul is buszunk a Holt-tengerhez. Mindenki hoz fürdőruhát, de még nem sejtik, hogy a fürdés jobb esetben is csak tíz percig fog tartani, miközben a hasunk tuti száraz marad. Mindenki rohan a vízbe, de lemerülni, beleinni, nyálkahártyába dörzsölni tilos – olvasható mindenhol. Szabályosan lebegünk a vízen, van aki tényleg újságot olvas, de szerintem maximum a vezércikkig jut, a víz könyörtelenül marja puhább testrészeinket. Pár perc és mindenki talpig fekete iszapban szikkad a napon. Igyekszünk kihasználni a lehetőséget, hogy egy luxusszálló privát strandján élvezhetjük a gyógyító iszap hatását, de már kongatnak is az ebédhez. Félve merészkedünk az étterembe, pedig az iszapot már lemosták rólunk. Amitől féltem, beigazolódott. A reggeli semmi volt ehhez képest, két óra kötelező evés….

Indulunk a Nebo-hegyre, amely arról nevezetes, hogy Mózes itt pillantotta meg először az Ígéret földjét, melyet soha nem érhetett el. Mi viszont könnyedén feljutunk és egymást túllicitálva próbáljuk megtalálni Jeruzsálem városát a kopár dombok és a Holt-tenger párás levegője között. Én a hűvösbe húzódva egy gazellát ábrázoló mozaiktól jövök lázba.

Madabában könnyebb dolgunk van, a Szent György templom padlója egy komplett mozaiktérkép, mely a teljes Szentföldet ábrázolja, de én azért nem bíznám rá magam. Egy közeli hőforráshoz utazunk, ahol az igazi meglepetés már a kapuban ér bennünket. Helyi vezetőnk Nyazi - akiről később még szó lesz – ismerősként biccent a sorompónál álldogáló biztonsági őrnek. Egy négycsillagos Mercury Hotelba érkeztünk. Mókás ahogy cipeljük be a hátizsákokat és az ajtónállók tálcán kínálják a pezsgőt. Ismét etetés, majd irány a Ma’in Spa hőforrás, ahol vízesés formájában zúdul forró víz a kopaszra, illetve bárkire, aki aláfekszik. A vízben jókedvű arabok lubickolnak és beszélgetnek, immáron velünk is. A parton vízipipa és tea. Aprósüteményt is kínálgatnak, hiába innen turista nem megy haza soványan. Pár óra múlva, amikor már mindenki a mosónőkre jellemző bőrrel rendelkezik, átvonulunk a hotel medencéjéhez. Lassan kezdjük azt hinni, hogy nem is egy Baraka túrán vagyunk, de mindenkit megnyugtatok, hogy Holt-tenger nélkül nincs Jordán út és addig élvezzék a vizet amíg van, mert a sivatagban pillepalackból fürdünk napokig. Mindenki pánikszerűen beugrik a medencébe, én a palesztin szállodaigazgató és egy shisa (vízipipa) társaságában hallgatom Nyazi elképesztő történeteit. Nyazi régész és évekig dolgozott a helyi idegenforgalmi és régészeti hivatalnál. Jobbnál jobb sztorijait hihetetlen átéléssel tudja előadni, remek mesélő.

Másnaptól gyaloglunk. Elég mókásan nézünk ki a bakancs, fürdőruha és kis hátizsák összeállításban. Többen valami viccre gyanakodnak, de ahogy elindulunk már bármit elhisznek. Egyedül azt nem, hogy vadiúj bakancsunkat még a víz alatt sem vesszük le. Hiába, az embernek vannak beidegződései és ezek egyike, hogy cipőben nem megy a víz alá. Hegymászó tapasztalatokkal bírók szandálban nyomulnak, de csak az első kilométerig. Hiába a terepszínű gyakorlóban biztosító rendőrök, egy igazi medertúrán veszünk részt, melynek során a vízben gázolva jutunk előre a szurdokban. A szandál csúszik, belemegy a kavics, szóval nem praktikus. A Ma'in Spa forrásától indulunk és körülbelül hat órán keresztül ugrálunk szikláról sziklára, illetve merülünk el időszakosan a habokban. A Zarka folyó vize – köszönhető ez a hőforrásnak – valóban meleg. Ideális élőhely a különféle kígyók-békák számára. Vezetőnk csak legyint, nincs itt kígyó, mert az nem szereti a meleg vizet. Öt perc múlva fogok egy kis vízisiklót és büszkén mutatom neki. Ő később élő galambot fog és elégedett arccal keblén melengeti, amíg mindketten el nem merülnek a vízben. Úszni nem tudnak, de nem is kell, a víz csak mellig ér. Kimásznak a gödörből és már a kötélhágcsónál segítenek minket a leereszkedésben. Nyazi éppen a mobilján üzletel, majd hirtelen elmerül.

-Így szokta – vágom rá, de tévedtem, ezen a telefonon ma már nem hívják vissza. Pár helyen természetes csúszdán jutunk lejjebb. Lányok félnek, majd egymást lekörözve próbálnak visszamászni, hogy még egyszer lecsúszhassanak. Késő délután érünk ki a Holt-tenger mentén futó autóúthoz, ahol egy kisbusz és a pick-up vár minket, amibe a reggel a hátizsákokat raktuk. Este érünk a kövekből épült Dana faluba és most az egyszer nem bánjuk a bőséges vacsorát. Többen még nem sejtik, hogy holnap hajnalban indulunk és vígan ropják a rögtönzött dobesten… Az ablakban bakancsok száradnak…

Reggel a Dana Nemzeti Park káprázatos tájain indulunk túrázni. Először mindenkit felpakolnak egy platós teherautóra, ez a „Dana Shuttle”, ami elvisz a Nemzeti Park Központjáig, ahol találkozunk szimpatikus vezetőnkkel. Talib 23 féle gyógynövényt ismer és tudja, hol pihennek a szirtiborzok, de a sivatagi hiúz lábnyomát én veszem észre előbb. Később pár farkas és tarajos sül nyomot mutat, egyelőre döntetlenre állunk. Sajnos az utolsó párducot 1989-ben kilőtték.

Beindul a gyűjtögetés, a hasmenésre cementáló hatást kiváltó gyógynövény, a Sferra nagy kincs, hajtásaival mindenki teletömi kis hátizsákját. Rendkívül változatos errefelé a vidék és nagyon sokféle tájképet kínál; túrázunk homokkő tornyok között, bozótosban, szurdokokban, de szirtiborz csak lapos és meglehetősen kiszáradt formában kerül elénk. A hatalmas, gömbölyű homokkő sziklákon mászkálva rengeteg agámát látunk és egy vízgyűjtő lyukban még csontszáraz ölyvet is találok. Felmászunk a „kastély” fedőnevű sziklára, ami csupán 1253 méter magasan található, de ennél jobb les nem is kínálkozhatna. Látunk is pár szirtiborzot, de csak „röptében”, mert annyira nem viselik az ember jelenlétét, hogy a legkisebb pisszenésre a kövek közé rohannak. Még beugrunk a rögtönzött természettudományi múzeumba, majd visszasétálunk a faluba. Ebéd után mindenki órákig zuhanyozik, de nem azért, mert annyira piszkos lett, hanem mert az elkövetkezendő napokban nélkülözni fogjuk ezt a „luxust“.

Délután indulunk Siq al-Beridbe, ismertebb nevén Kis-Petrába, mely a híres Petra városának folytatása, csak annál sokkal kevésbé látogatott, viszont izgalmasabb és vadregényesebb. Habár a Petra területén lakó beduin törzseket pár éve kitelepítették, erről a gyerekeknek elfelejtettek szólni, így Kis-Petra egy hatalmas játszótérre emlékeztet. Hihetetlen, de a nabateusok minden sziklába lakást, templomot vagy ciszternát vájtak. Lennék itt gyerek. Nyazi itt született és itt is nőtt fel. Állítása szerint talán még a szamara is megvan, amivel iskolába járt. Régészünktől első kézből kapjuk az infót, sok épületet személyesen ásott ki. Ismerős gyerekeket üdvözli, az ismeretlen szemtelent rutinból nyakon csapja.

Kisebb séta után érünk első vadkempinges éjszakánk színhelyére, a sziklafal oldalába fektetett matracokhoz. A nomád körülményekért nagyban kárpótol minket a hely szépsége és Farid, a szakácsunk, aki innentől folyamatosan előttünk jár terepjárójával és mire beérjük, már a kész ételt és a forró teát kínálja. Az én kedvemért még a saját shisáját is elhozta otthonról. Változatosan főz, kedvence a főzés közben megfordított rizses csirke, a Maglube. Evés után a tábortűz fényénél vitatjuk meg, hogy ki nem bír aludni a csillagok fényétől és ki a horkolástól. Én inkább skorpiók után nézek, egy parányi Ortochirus innesi a zsákmány. Boldogan fekszem le, de még sokáig nézem, a csillagokat.

Reggeli után folytatjuk bolyongásunkat Kis-Petrában. Szerencsére a hátizsákunkat, hálózsákunkat nem kell magunkkal vinni, mert azt a terepjáró hozza utánunk a következő szálláshelyünkre. Nekünk csak némi élelmet és ivóvizet kell egy kis hátizsákban magunkkal cipelni. Egy sziklafal oldalában haladunk, Nyazi megmutatja kedvenc kövét melyen sípcsontját törte. A méretes kő alját ál-fosszília borítja, mely egy növény lenyomatára emlékeztet, de a valóságban csak az ásványi anyagok játéka. Nyazi a saját életfájának tekinti és ha erre jár mindig megsimogatja. A petrai-völgyet hátulról cserkésszük be, így először a Monostort pillantjuk meg. Pont ellentétes irányból érkezünk, mint a turisták vad hada, viszont a rekkenő hőségben mi csak lefele lépcsőzünk. A szurdokban vezető hosszú lépcsősoron keresztül leereszkedünk Petrába. A lenyűgöző sziklavárosnak még csak a tizedét tárták fel, mégis abszolút varázslatos. A templomokat vörös sziklába vájták; a kőfaragást fentről lefelé kezdték el annak idején a mesterek. A napunk nagy részét Petrában, a rózsavörös sziklába vájt, nabateusok lakta városban töltjük. Szabadprogram keretében meglátogathatjuk a Nabateus Múzeumot, a Nagy Templomot, a Bizánci Templomot, a Római Színházat valamint a királysírokat, majd együtt indulunk el a Kincstárhoz, mely Petra leghíresebb látnivalója. Nyazi segítségével eredeti nabateus pénzekhez jutunk, a korábban itt élt törzsek leszármazottjai ma a turistákból élnek és maszek ásatásokat folytatnak. Ez természetesen szigorúan tilos, de a nagy számban előkerülő régi érmék felett a hatóságok szemet hunynak. A Kincstárnál felmászunk egy kilátópontra, felriasztva ezzel az ott szundikáló sivatagi tevés osztag járőreit, akik makulátlan egyenruhájukkal nem sokat törődve a csupasz sziklán ejtőznek tovább. Miután kellőképpen kigyönyörködtük magunkat a sziklába vájt templomban, melyről Petra és Jordánia világhíres lett, egy keskeny szurdokon, helyi nevén Siqen keresztül hagyjuk el a nabateusok ősi városát. Petrát elhagyva a Wadi Rum sivatagi világába utazunk, ahol az éjszakát egy kempingben töltjük. Ez is sok csillagos, a szó szoros értelmében.

Reggel egy csodálatos gyalogtúrára indulunk a Wadi Rum sivatagban. Gyaloglás helyett választható a bérteve, amin rögtön látszik, hogy van kultúrája. A nyereg természetes anyagokból készült és kényelmes. Én egész nap, többiek felváltva egy tevén. Óránként megállunk egy-egy szikla árnyékában pihenni. Ezt már szeretik a tevék. Nagyon is. Tevém már messziről kiszúrja a következő pihenőhelyet és ügetni kezd. A hátsó nyeregkápán ugrál a fotóstáskám, fél kézzel fogom. Messziről úgy látszik, hogy Rózsa Sándor módján ülöm a hátast, de a valóságban éppen azon szenvedek, hogy fél kézzel szorosabbra fogjam a kantárt. Teve nem lassít, fenekem többet van a levegőben, mint a tevén. Állítólag –Hóóó a vezényszó, mely lassítja tevémet, de ez nem hallgat rá, sőt, mintha visszaváltottam volna kettesbe vagy valaki petárdát dugott volna az ánuszába. Isszonyú vágtába kezd, feladom a küzdelmet, már két kézzel csak kapaszkodom. Remélem a szikla árnyékában megáll. És lőn. Büntetésből kifektetem a napra… Beduinok elismerően csettintenek, hogy milyen ügyesen tevegelek…

Nemsokára elérünk egy természetes sziklahidat, azaz Alkhazarát. Mindenki felmászik rá, máshol ezt büntetnék. Végre beérünk a táborba, ahol némely teve utasával nem törődve bedől az első bokorba. Tábortűz, csirke, tea, shisa és egy újabb skorpió.

Elküldjük tevéseinket, ma gyaloglunk. Perzselő napsütés, igazi sivatagi érzés. A homokban az éjszakai élet nyomai, apró állatok lábnyomai mindenfelé. Ezen a vidéken már a „klasszikus“ sivatagra jellemző, kisebb homokdűnékkel is találkozhatunk, de turistákkal nem. Ők csak terepjárókkal merészkednek a sivatagba és látogatásuk egy szűk területre korlátozódik. Óránként pihenünk, és közben bánjuk, hogy nem kértük a tevéket. A sziklafal árnyékába lépve így minket lepnek el a legyek. Megebédelünk, majd terepjárókkal folytatjuk utunkat; ezúttal a Wadi Rum népszerű helyszíneire látogatunk, azokhoz a látnivalókhoz, amik a Jordániába látogató sok-sok turista számára váltak népszerűvé. A hegyek által körülvett vörös sivatagon, a „Lawrence úton“ keresztül jutunk a „Bölcsesség Hét Pilléréhez“. Meglátogatunk egy sziklába faragott nabateus térképet és pár szép homokdűnét is. Késő délután érünk vissza a civilizációba, azaz Aqaba városába. Egy utcai kifőzdét veszünk célba, ahol pillanatok alatt megterítenek kis csapatunknak, történetesen a városi parkban… Itt már sok a magyar turista, aki nem érti, hogy miért a kifőzdében eszünk, amikor étteremben is lehet. És miért van rajtunk bakancs ilyen melegben? És hogy került sivatagi homok a hajunkba?

Reggel korán kelünk és kibuszozunk a szaudi határnál fekvő Királyi Búvárközpontba, hogy a Vörös-tenger legérintetlenebb korallzátonyait is szemügyre vegyük, aztán este immár saját ágyunkban álmodjuk újra az egészet.

Reggel a család nem érti, hogy miért rázzuk ki papucsunkat, mielőtt belebújnánk, de mi tudjuk, hogy titokban abban reménykedünk, hátha skorpiót találunk benne.

Kapcsolódó cikkeim pdf formátumban:

1. Buzás, B. (1994): Közel-Kelet, de közel vagy. – Kézirat, 4 oldal.

2. Buzás, B. (1995): Busszal a Közel-Keleten. – Kézirat, 4 oldal.

3. Buzás, B. (2008): Jordánia. Ahogy mi szeretjük. – Outdoor Sport IV. (36): 14-19. PDF

diavetítés

vagy

képek itt

Irán

2009-07-12T14:50:00.007+02:00

Csoportos múzeumi gyűjtőútnak indult, de aztán egyedül vágtam neki 1999-ben. Sajnos idő hiányában nem buszozhattam végig a klasszikus Budapest - Isztambul - Teherán útvonalon, hanem repülővel mentem. Helyi biológusok és nagyon kedves vadőrök társaságában onager (vadon élő félszamár faj) és ázsiai gepárd nyomában mászkáltam, miközben felkerestem szinte minden műemléket. A Golestan Nemzeti Park leopárdjai még rám várnak, muszáj visszamennem.

Kapcsolódó cikkeim pdf formátumban:

1. Buzás, B. (2000): Irán. „Zárkózott ország ritka természeti kincsekkel. - Természetvédő Akció Csoport (TACS) éves jelentés. Címlap, 32-35. PDF

2. Buzás, B. (2004): Végveszélyben az ázsiai gepárd. - National Geographic Magyarország 2004/5.: 6. PDF

3. Buzás, B. (2007): Irán nemzeti parkjai. Goore khar-ok és yuz palang-ok nyomában. - Vadon 2007/2.: 20-23. PDF

4. Buzás, B. (2008): A gepárd jövője. – Nimród Safari II. (3): 66-69. PDF

diavetítés

vagy

képek itt

Grúzia

2009-07-12T14:50:00.006+02:00

Gyermekkorom legtávolabbi úticélja, még az IBUSZ jóvoltából. 1987-ben az igazából a Grúziához tartozó, de lényegében független Abházia tengerparti nyaralóhelyein (Picunda és környéke) és a Rica-tónál jártunk. Az 1990-es évek harcaiban sajnálatos módon elpusztított szuhumi-i majomtelep és botanikuskert, illetve a hatalmas Novy Afon cseppkőbarlang kitörölhetetlen emlékeket hagyott bennem. Batumiban is jártunk, az jelenleg az Adzsar Autonóm Köztársaság része.

Nagy-Britannia

2009-07-12T14:48:00.005+02:00

2005-ben Skóciába vezettem kalandtúrát, többek közt túráztunk a West Highland Way ösvényein, felmentünk Skye szigetéig, megnéztük Edinburgh városát és megmásztuk az 1343 méter magas Ben Nevist.

2007-ben és 2009-ben angliai állatkerteket és barátokat látogattam végig.

londoni digiképek (nyers)

skót digiképek (nyers)

Svájc

2009-07-12T14:47:00.002+02:00

Sajnos az alpesi országon csak egyszer utaztam át, akkor is éjszaka...

Spanyolország

2009-07-12T14:46:00.005+02:00

A marokkói utak során többször végigbuszoztam az ország keleti tengerpartján, illetve egyszer bementem Barcelonába is. A magyar turistáktól hemzsegő Costa Brava üdülővárosai nem tartoznak a kedvenceim közé.

Ceuta digiképek (nyers)

Szlovénia

2009-07-12T14:46:00.004+02:00

Egyszer stoppal a tengerpart felé, majd 1999-ben rafting a Soca folyón. Azóta csak átutazóban.

Szlovákia

2009-07-12T14:45:00.002+02:00

Családdal a Tátrában, kollegákkal a nyitrai hüllős börzén, az egyházfai tigrisfarmon és mérgeskígyó tenyésztőknél jártam.

Románia

2009-07-12T14:44:00.005+02:00

Párszor jártam Erdélyben, de a Duna-deltába még mindíg nem jutottam el.

Erdély diavetítés

vagy

képek itt

Oroszország

2009-07-12T14:44:00.003+02:00

Lásd.: Grúzia.

Lengyelország

2009-07-12T14:43:00.002+02:00

Terdy Péter barátom társaságában, autóstoppal vágtunk neki még 1997-ben. Varsóban eltöltöttünk egy napot, de a végcél Észtország volt, ahová nem jutottunk el.

Hollandia

2009-07-12T14:42:00.002+02:00

Kamaszkorom legtávolabbi stoppos úticélja, nem is egyszer.

Monaco

2009-07-12T14:40:00.007+02:00

Marokkó felé buszozva mindig megállunk a közeli Imperiában, ahonnan vonattal könnyen bejuthatunk Monaco-ba is. Elsősorban a Cousteau kapitány által vezetett Óceanográfiai Múzeum érdekelt, de az akváriumok zsúfoltsága kiábrándított.

Monaco digiképek (nyers)

Monte Carlo diavetítés

vagy

képek itt

Litván Köztársaság

2009-07-12T14:40:00.004+02:00

Az 1997-es stoppos utunk közbenső megállója volt ez az apró balti állam. Riga tetszett, Kaunas furi volt. Bővebben lásd.: Lettország.

Lettország

2009-07-12T14:39:00.001+02:00

Az 1997-es, Lengyelország és Litvánia felől érkező stoppos út élményei még 1997-ből:

Szexmisszió Lettorsszágban

Az embernek Lettországba érve az első látványosságot a nők jelentik, a környező országok közül ugyanis itt a legszebbek. Szerintem Juliusz Machulski, a Szexmisszió című szocialista erotikus sci-fi rendezője itt tartott statiszta válogatást a forgatás megkezdése előtt, hiszen az ivararány igen kedvező volt ehhez.

A második meglepetés a pénzváltáskor ért bennünket. Így kell új erős pénzt létrehozni. A lett lati többet ér, mint a dollár (1$=0.68 LS, a feketepiacon 2$=1 LS), de elég szelektíven váltják, ugyanis valamilyen titokzatos logika alapján az 1988 előtti zöldhasúért vagy semmit vagy 10 egységenként egy sör árával (közérti árfolyam) kevesebbet adnak. Az 5-ös helyi egységgel fizetni, hasonló megpróbáltatás, mint nálunk az öt vagy tízezressel. Ez még a helyi, de erőssen albán menekült benyomását keltő csodavolgás taxisofőrnek is gondot okozott, amikor is a jól ismert Lonely Planet utikönyv "bottom end" kategóriájába tartozó szállodában az értünk járó fejpénzt követelte a megszeppent recepcióstól. A taxisokra jellemző még a rossz helyismeret és a csavarral záródó csomagtartó. A szállás tényleg alacsony kategória, de olcsó. A mellékhelyiség állapotának felmérése után hamar beugrik Belmondo Kifulladásig c. filmjnek híres kérdeése: - Vizelhetek a mosdóba? Az informatika csodái fekete-fehér tévé és falirádió formájában még ebben a szállodában is fellelhetők, így téve teljessé az éjszakai programot. A kispesti piacon kapható, alábeszélt technológiával szinkronizált filmek legnagyobb felvásárlója valószínűleg a Rigában székelő, állami televízió szórakoztató főosztálya, ottjártunkkor éppen egy szörnyű sci-fi ment, igaz, Uma Thurman főszereplésével, de lett alábeszéléssel. Még erre is rávert az esti mese, ami a Kuckó-t idézve két teknős víztaposását közvetítette, miközben a mesélő felolvasta az idevágó sztorit. A mese végén teknősetetés élőben. A rádióból kellemes orosz muzsika szól, ezt hajnalban (ébresztő gyanánt) kellemes sípolás váltotta fel. Persze lehet, hogy csak a helyi kalózrádió tettenérésének voltunk fültanúi.

Ébredés, városnézés. A hajnali locsolóautó szerepét a villamosra szerelt hatalmas tartályok, azaz a locsolós villamos tölti be. Az emberek zöme egész nap korzózik, vagy a csodálatos parkokban üldögél. Sajnos nem sikerült kideríteni, hogy ez pirosbetűs ünnepnek vagy a duzzasztott munkanélküliségnek köszönhető. Az utca egy adott szakaszán áthaladó férfi-nő arány egy tízperces gyors statisztika alapján még mindig a nők javára dől el. A városban az ír sörözők és a halas pizza monopóliuma uralkodik. Minden sarkon borostyánárusokkal találkozunk, de a Jurassic Park Funclub tagjait lelombozandó, a várt 40-45 millió éves légypiszok helyett csak a szemmel láthatóan ragasztott 90-es évekbeli léggyel tudnak szolgálni, "Insekta" felirattal. A fiatalok nyomják a break-dance-t, ha ezt Fenyő Örökifjú Miki látná! Kicsit odébb a főtéren három tiroli gatyás, szalmakalpos arc zenél, az egyik történetesen egy fűrészen hegedül. Csak közelebb érve vesszük észre, hogy nem Waszlavik Petőfi Velorex László szovjet utódállamokban zajló turnéjának egyik állomásán járunk, hanem a népi-folklór helyi képviselői kalapoznak szorgalmasan.

A helyi punk és "vanegyhuszasod?" típusú fiatalság lelőhelye a főtér kis csücskére korlátozódik. A csöviket egy babaarcú öreglány közbelépése menti meg egymás arcának péppé verésétől. Ha ők nem is, de más koldusok rögtön lerohannak mindenkit, és ölükben kiskutyával (Winkler-féle városi korcs): - Please, one centimes for szabaka! - felkiáltással támadnak. A macskás koldus a rasztásodott hajában kapaszkodó kölyökmacskáról ismerhető fel.

A tengerpart megközelítéséhez először hatalmas gyártelepeken kell keresztülvergődnünk, majd a helyi strandolókat követve, az ipari vágányok mentén jutunka a lakótelepektől a tengerpartra. A strandon a tetoválóstúdiók hiányában csak a sittes tetkók divatja szembetűnő (lásd.: Az orosz tolvajvilág és művészete c. könyv).

Visszafelé a városba, a helyi "suburban járaton" teljesül egy hazai BKV-s álma: jegyváltás csak a kallernál lehetséges, aki szorgalmasan és könyörtelenül behajtja mindenkin a pénzt.

Az út végére rájöttünk, hogy a Baltikum államai közül még mindig ez az ország áll hozzánk a legközelebb. Litvániában a Kaunasi buszpályaudvaron békésen alvó öregember zsebeit egymás után három tolvajbanda is kikutatta, és valószínűleg a mi cuccainkat is elosztották volna, ha ottmaradunk. Észtországot nem említem, mert lassan csatolják a finnekhez. Szóval még mindig felvetődik a kérdés, hogy miért pont a letteknél szépek a nők?

Olaszország

2009-07-12T14:38:00.008+02:00

2002-ben három, majd 2009-ben még egy alkalommal vezettem a klasszikus vulkántúrát, amely során érintettük az Etna, a Vezúv és a Szicília partjai mentén fekvő Lipari-szigetek vulkánjait. Itt láttam először vulkáni működést és fotóztam a Stromboli éjszakai kitöréseit.

Kapcsolódó cikkeim pdf formátumban:

1. Buzás, B. (2004): A vulkánfotózás rejtelmei. [Tricks of photographing volcanoes.] - Foto Mozaik VII. (6): 18-20. PDF

2. Szeredi, I. (2007): Lipari-szigetek. Aiolosz birodalma. – Merhavia, Budapest. 120 pp. ISBN: 978 963 9172 82 1. Csak fotók. Itt kapható.

vagy

vagy

Magyarország

2009-07-12T14:38:00.005+02:00

A zsúfolt, szmogos Budapesten élek, ha időm engedi Szegedre menekülök vagy a Zemplén és Bükk vidékén sétálgatok.

Gibraltár

2009-07-12T14:37:00.006+02:00

2004-ben, a marokkói buszos útjaim során kétszer is jártam itt. Második alkalommal pont belefutottunk a 300 éves brit uralom ünnepségeibe, de talán mondani sem kell, hogy az itt élő berber makákók jobban érdekeltek.

diavetítés

vagy

képek itt

Görögország

2009-07-12T14:37:00.004+02:00

Gerald Durrell könyvein felnőve nem csoda, ha 16 évesen majd kiugrottam a bőrömből, amikor megtudtam, hogy két hetes görögországi nyaralásra indulunk. Azóta csupán egyszer jártam ott, akkor is csak Athénban, de bármikor szívesen visszamennék.

Németország

2009-07-12T14:36:00.002+02:00

Átutazóban többször, illetve a berlini Természettudományi Múzeum vendégeként egyszer jártam itt.

Franciaország

2009-07-12T14:34:00.006+02:00

Stoppal Párizsban, családdal a Loire-menti kastélyoknál és Mont Saint-Michel-nél, majd a marokkói buszos utak során végig a déli tengerparton. Monte Carlo-t kétszer láttam, de Marseille és a vidéki Franciaország egyelőre kimaradt.

Macedónia

2009-07-12T14:34:00.005+02:00

Görögország felé átutazóban.

Szerbia

2009-07-12T14:30:00.005+02:00

Csak átutazóban, de többször.

Montenegró

2009-07-12T14:30:00.004+02:00

A Balkán gyöngyszeme, ahol először 2008 nyarán jártam. Barátnőmmel a hegyek, a Kotori-öböl és az albán határ környékét kerestünk kígyókat, közepes eredménnyel.

Csehország

2009-07-12T14:29:00.002+02:00

Átutazóban többször jártam itt, de maradandó élményt kamaszkorom stoppos útjai hagytak. Prága az olcsó sörök és jó kocsmák miatt elsődleges célpontunk volt.

Kapcsolódó cikkeim pdf formátumban:

1. Buzás, B. (2008): Szafari Csehországban. - Vadon 2008/1.: 8-12. PDF

Horvátország

2009-07-12T14:28:00.003+02:00

1996-ban, a délszláv háború idején Gajda Péter barátom autójával indultunk Zágrábba, hogy az ott kapott IFOR engedély birtokában felkeressük a horváth területen fekvő Okuĉaniban állomásozó magyar műszaki katonai kontingenst.

2008-ban, immár barátnőmmel autóztunk át a könyvekből jól ismert háborús helyszíneken.

Dubrovnik csodaszép, kár, hogy annyi a turista.

Kapcsolódó cikkeim pdf formátumban:

1. Gajda, P. (1996): Kispestről Okuĉaniba. Zupkó János és Papp Sándor az IFOR alakulatban. - Kispesti Polgár III. (3): 1. Csak fotók.

2. Gajda, P. (1996): Zupkó Gábor civilben. - Kispesti Magazin I. (1): Címlap, 7. Csak fotók.

3. Gajda, P. (1996): Zsuzsanna a Száván (Okuĉani). - Magyar Narancs 1996.04.04.: 24. Csak fotók. PDF

Bulgária

2009-07-12T14:27:00.011+02:00

Gyermekkorom tengerpartja, ahol leginkább a vadregényes Ropotamo-folyó, a vízisiklók, tengeri csikók, a medúzák és az akkor még szép Neszebár fogott meg. 2005 és 2006 nyarán túravezetőként a hegyekbe is eljutottam, de továbbra is a Ropotamo vidéke a kedvencem.

Kapcsolódó cikkeim pdf formátumban:

1. Buzás, B. (2006): Bulgária. Márványhátú hegyek és rózsaillat. - Világjáró Utazási Magazin VI. (6): 24-32. PDF

2. Buzás, B. (2007): Bulgária. Márvány hegyek és rózsaillat. - Világjáró Utazás Info III. (4): Címlap, 10-12. PDF

diavetítés

vagy

képek itt

nyers digiképek

Bosznia-Hercegovina

2009-07-12T14:27:00.006+02:00

Csak átutazóban jártam itt. Bosznia látszólag a Balkán legszebb tájait rejti magában, de az utakról letérni a fel nem szedett taposóaknák miatt nem tanácsos.

Ausztria

2009-07-12T14:26:00.005+02:00

Csak átutazóban, illetve Bécs és Salzburg állatkertjeiben jártam.

Belgium

2009-07-12T14:26:00.004+02:00

Csak átutazóban jártam itt.

Nicaragua

2009-07-12T14:25:00.011+02:00

A 2001-es kéthónapos dél-amerikai utam végén barangoltam egy kicsit ebben a kevésbé ismert közép-amerikai országban. A Nicaragua-tavat keletről kerülve eljutottam a Masaya Nemzeti Parkba és a tó közepén fekvő Ometepe-szigetre is.

diavetítés

vagy

képek itt

Albánia

2009-07-12T14:25:00.009+02:00

Első utam 1996-ban vezetett Európa talán legkevésbé látogatott országába. A Bakancsosok Világjáró (jelenleg Baraka) Utazási Iroda által szervezett “gyűjtők útján” a buszban csak a Magyar természettudományi Múzeum (MTM) és a Papilio Alapítvány rovarászai, illetve botanikusok és fanatikus hegymászók ültek. Az MTM herpetológiai részlegét Farkas Balázs és jómagam képviseltük. A tíznapos gyűjtőút tudományos jelentőségét az adta, hogy utoljára az 1900-as évek elején járt erre zoológiai gyűjtő, így eredményeinkről a német Herpetofauna szaklap címlapon számolt be.

2008-ban Gulyás Eszter társaságában a shkodrai vár környékét látogattuk meg. A különbség óriási volt, de azért Albánia megőrizte varázsát.

Kapcsolódó cikkeim pdf formátumban:

1. Farkas, B., Buzás, B. (1996): Az Elátkozott Hegyek Veséje, Albánia. - Magyar Narancs 1996.09.12.: 24-25. PDF

2. Buzás, B.; Farkas, B. (1997): Herpetologische Beobachtungen in den Nordalbanischen Alpen. Herpetofauna 19 (109): 10-18. PDF

diavetítés

vagy

képek itt

Kuba

2009-07-12T14:24:00.008+02:00

Kalandtúrát vezettem ide még 2006-ban. Habár Castro még él, a “kommunista feeling” haldoklik. Mindenhol nyugat-európai autók, szállodák és az ország természeti értékei is lassan eltűnnek.

Kapcsolódó cikkeim pdf formátumban:

1. Buzás, B. (2009): Kuba. A kommunizmus utolsó mentsvára. - Világjáró Utazási Magazin IX. (2): 16-25. PDF

diavetítés

vagy

képek itt

nyers digiképek

Costa Rica

2009-07-12T14:24:00.006+02:00

Eredetileg nem terveztem, hogy a kéthónapos dél-amerikai utamat megszakítom Costa Ricában, de a legolcsóbb jegyet egy közép-amerikai légitársaság, a TACA adta, és ha már az átszállás San Joséban volt, megálltam itt is. 2000-ben több barátom is járt erre és nem voltak túl jó véleménnyel az ország közbiztonságát illetően, ezért én is csak átutazóban voltam. Eredetileg Panama felé vettem volna az irányt, de pont lekéstem a buszt, így inkább északra, Nicaragua felé indultam. Szerencsére buszom pont a kevésbé járt keleti útvonalon, Los Chiles irányába tartott, így odafelé az ország valódi képét láthattam, míg visszafelé a pánamerikai főúton közlekedtem. Costa Rica gyönyörű hely, tucatnyi vulkánnal és nemzeti parkkal, partjait két óceán mossa. A veszélynek nyomát nem láttam, ahogy tudok újra megyek.

Holland Antillák

2009-07-12T14:23:00.002+02:00

Sajnos csak Aruba és Curacao repülőtereinek tranzitjában jártam az 1998-as Ecuador Expedíció során.

Pápua Új-Guinea

2009-07-12T14:22:00.010+02:00

2006-ban az indonéz Pápua tartomány felől léptünk át a sziget keleti felére. Úticélunk a Sepik-folyó vidéke volt, ahonnan tucatnyi törzsi faragással és maszkkal tértem haza. Csodálatos ország, barátságos emberek. A Felföld és az északi szigetek miatt még visszamegyek párszor.

Utazás a Kőkorszakba - útleírás

Még ma át kéne jutnunk a határ túloldalára, Pápua Új-Guineába. Az ehhez szükséges beutazási engedély birtokában ez simán menne, de Ausztrália magyarországi nagykövetsége - aki az engedély kiállítására hivatott - keresztülhúzta számításainkat. Az engedély bepecsételésénél a legkorábbi beutazás időpontját írták rá a legkésőbbi helyett, így engedélyeink már lejártak. Sebaj, a mai napra felbérelt fixer (hívhatjuk guide-nak is) ismeri a dörgést. Irány a helyi PNG konzulátus, ahol némi ráfizetés ellenében hamar lepecsételik engedélyünket, mehetünk a határra.

A korábbi pecsét birtokában eleve oda indultunk volna, de előtte Jayapurában ki kell lépni Indonéziából és félő volt, hogy amennyiben a Pápuák nem engednek be, két határ között rekedünk.

A határátlépés simán megy, a túloldalon mindenki beszél angolul, a kibérelt minibusz (PMV) már robog is velünk a legközelebbi város, Vanimo irányába. Ez a nap az ügyintézésé, első utunk az indonéz konzulátusra vezet, hogy a későbbi visszatéréshez új vízumot szerezzünk. Elbuktuk, ma már nem veszik be a kérelmet, csak holnap, az ügyintézés pedig szigorúan 24 óra… Egy nap a semmilyen kisvárosban, de még szerencsésnek mondhatjuk magunkat, mert a konzulátus az egész jövő héten zárva tart. Vanimóban egyedüli látványosságot csupán a maláj fakitermelők telepe és az itt állomásozó ausztrál katonák barakkja nyújt. A fakitermelő cég brutális irtást végez, heti négy hajó fát visznek el, ami a legnagyobb teherhordó hajókat jelenti…

Célunk a világ legnagyobb folyamai között nyilván tartott Sepik-folyó, ami innen csak légi úton közelíthető meg. A Felső folyásvidéket vennénk célba, a határmenti kisváros, Green River eléréshez a Dove Air egyetlen Cessnáját bérelnénk ki, de a barátságos pilótának már nincs elég üzemórája. Pontosabban a következő esedékes szerviz előtt már nincs szabad kapacitása. Marad a menetrendszerinti járat Wewakba, ahol Laka, PMV-s barátunk rokona vár minket. Nincs a reptéren, muszáj szállás után néznünk. A jól ismert hátizsákos tanya, azaz Ralf háza a várostól messze van, de azért rácsörgünk. Hihetetlenül segítőkész, de pont teltház van nála. A Wewak Guest House-ban kötünk ki, egy Kusturica filmet idéző, szerb vendégszálláson. Olcsó és a célnak megfelel. Este befut John, Laka rokona, aki holnap saját terepjáróján fuvaroz minket a Sepik folyóhoz, Pagwi faluba. Errefelé mindenki az útonálló bandák, a rascal-ok támadásától óv minket. Péntek van, fizetésnap, éjjel valóban kockázatos lenne nekivágni a 160 km-es útnak. A rascalokat kicselezendő, holnap hajnalban indulunk, amikor reményeink szerint minden valamirevaló útonálló már részegen fetreng az útszéli árokban.

Valóban sima az út, az útbaeső falvak lakossága barátságosan integet és mintegy három órás autózás után Pagwiba érkezünk. John csupán egyetlen embert ismer itt, a helyi papot, Patrick atyát. Megtalálni nem nehéz, a kis faluban nagyszabású ünnepséget tartanak, az atya és vele együtt a zene ütemére bételt rágó társai egy emelvényen állva szónokolnak, előttük két közeli falu lakossága teljes harci díszben zenél és táncol a faluház előtti téren. Kuszkusz sapkás emberek, krokodilpikkely mintás, egész hátas hegtetoválások, vad arcok és félmeztelen öreglányok jellemzik az ünnepséget. A mulatság végén Patrick atya is előkerül. Helyi arc, aki folyamatos bételrágás közben tájékozódik felőlünk. Felhívjuk figyelmét, hogy korábban errefelé két magyar misszionárius is tevékenykedett, de szerencsére mindkettőt jól ismerte. A jelentkező hajósokat fölényesen pályáztatja, végül Jaspen-ra, egy negyvenes emberre esik a választása. Az ötnapos túra árában gyorsan megállapodunk, megvesszük a szükséges benzint és már indulunk is felfelé a folyón Ambunti irányába.

A Sepik errefelé széles, partja magas és sűrűn lakott, de Ambunti felé már szűkül és dombok közé szorul a folyó, habár maga a település és környéke nem sok érdekességgel szolgál. A Sepik elsősorban Haus Tambaran-jairól, azaz hatalmas szellemházairól ismert, ahol a falu lakossága által készített csodaszép faragásokat tartják és árulják. Az Ambunti környéki szellemházak meglehetősen romos állapotban vannak és a faragás is kevés. Jaspen szülőfaluja Pagwi közelében, a Chambri tó déli részén, Kirimbitben van, oda igyekszünk. A minap látott zenészek is idevalósiak, szinte már ismerősként üdvözölnek minket.

Végre látjuk az első faragásokat és a szellemházak is látványosabbak, de a minőség még mindig nem az igazi. Szerencsére a tyúkólban tartott növendék krokodilok fogdosása és fotózása feledteti a hőn áhított faragások hiányát.

Utolsó nap korán indulunk vissza a Sepikhez, de a nádasban kanyargó vízi ösvényen összeütközönk a szemből jövő csónakkal, ami ennek hatására végighasad és egy pillanat alatt elmerül a csupán másfél méteres, iszapos vízben. Legnagyobb meglepetésünkre Jaspen nem törődik a vízbe került emberek mentésével, hanem tolatni kezd, megfordul és elmenekül. Szabályszerű cserbenhagyásos ütközés, állítólag a mi érdekünkben...

A Pagwi-ig tartó mintegy másfél órás út során folyamatosan azt magyarázza, hogy azonnal el kell menekülnünk a falusiak haragja elől. Ezt semmi esetre sem szeretnénk, mert a mai napra hagytuk az összes látványos falu meglátogatását. Pagwiban azonnal Patrick atyát keressük, aki pár faluval odébb egy focimeccsen osztja az igét, így a falu polgármesterét kérjük fel bírának. Egyértelműen Jaspent hibáztatja, minket a helyi rendőrség üresen álló barakkjaiban szállásol el, majd segít másik csónakot keresni, hogy azzal folytathassuk utunkat. A maradék benzint Jaspennél hagyjuk, ezzel is támogatva a bajbajutottak mentését. Jaspen furcsamód nem sieti el a mentést, hanem kavarni kezd. Mintha az egész falu ellenünk lenne és nemsokára a helyi rendőr is azzal áll elő, hogy fizessük ki a másik hajóban keletkezett kárt, mert Jaspen a mi életünket mentette a cserbenhagyással... Természetesen nem fizetünk. Közben megjönnek a kárvallottak rokonai és a végén nekünk lesz igazunk. Jaspent megbünteti a rendőr, mert nem szabályszerűen közlekedett, továbbá pótolnia kell a hajót is....

Veszünk még pár faragást, majd bezárkózunk a rendőrségi barakkba és egy patkány illetve jópár szúnyog társaságában álomra hajtjuk fejünket.

Másnap hajnalban már hazafelé indulunk a jól ismert Pagwi-Wewak útvonalon, majd repülővel Vanimo felé. Gépünk csupán egyszer száll le egy füves, részben rácsos szerkezetű - úgynevezett tarmac-al - borított kifutópályán. Aitepe város semmiről nem híres, két dolgot leszámítva. A Tadji repülőtér, ahol landolunk a II. világháborúban készült és a japán seregek kifüstölésére itt állomásoztatott amerikai bombázók bázisául szolgált. A másik sztori szomorúbb. 1998-ban hatalmas tsunami pusztított az itteni partokon mintegy kétezer helyi lakos halálát okozva. Mivel külföldi áldozatok nem voltak, az esemény elkerülte a világsajtót……

Visszatérve Vanimóba, megkeressük PMV-s barátunkat és meghívásának eleget téve a határ felé eső kicsiny faluban, Musu-ban töltjük az éjszakát. Barátságos melanézek, házikedvencként tartott papagáj és kéthónapos kenguru (pontosabban wallabi, egyesek szerinte „valami”) képezik a falu lakosságát. Szobatársaink az erdészeti hivatal diplomás emberei, akikkel sokáig beszélgetünk a fakitermelésről és a helyi élővilágról, majd eredménytelen, pontosabban az eső által elmosott éjszakai kígyászással töltjük az időt.

Éjszaka, a függőágyban fekve a holnapi indulásra gondolunk és azon törjük a fejünket, hogy mikor térhetünk vissza erre a csodálatos vidékre.

Kapcsolódó cikkeim pdf formátumban:

1. Buzás, B. (2008): Pápua Új Guinea. A Sepik folyó ösvényein. - Világjáró Utazási Magazin VIII. (2): 34-40. PDF

diavetítés

vagy

képek itt

nyers digiképek

Fidzsi-szigetek

2009-07-12T14:22:00.009+02:00

Régóta gyűjtöm a repült mérföldeket, ami a különböző légitársaságok törzsutas pontgyűjtő rendszere. Első ingyenjegyem elég lassan, kb. tíz év alatt gyűlt össze, de 2007-ben végre kinézhettem a legtávolabbi úticélt és Fidzsire repültem. A szigetek endemikus madár és hüllő faunája mellett persze a víz alatti világra is maradt időm, így végre való vált egy álmom, tucatnyi cápa közé merülhettem.

Kapcsolódó cikkeim pdf formátumban:

1. Bankovics, A. (2007): A Fidzsi-szigetek madárvilága. A kevés néha nagyon sok. - Vadon 2007/6.: 2-7. Csak fotók. PDF

2. Buzás, B. (2008): Cápalesen. Alászállás az „emberevők“ közé. - Vadon 2008/1.: 2-7. PDF

3. Buzás, B. (2009): Fiji-szigetek. Tiltólistás turistaparadicsom. - Világjáró Utazási Magazin IX. (2): 30-37. PDF

4. Szabó, V. (2009): Az evőeszközök története. - Világjáró Utazási Magazin IX. (2): 54-57. Csak fotók. PDF

diavetítés

vagy

képek itt

nyers digiképek

Kambodzsa

2009-07-12T14:20:00.012+02:00

2003-ban még önállóan, majd a következő két év során további három alkalommal egy Vietnám-Kambodzsa overland út részeként jártam itt. Angkor csodaszép, de jelenleg bolygónk legfelkapottabb desztinációja, így nem tartozik a kedvenceim közé. De itt repültem először helikopterrel és az angkori állatkert gyakori meglátogatása és a róla írt riportok nyomán sikerült elérni annak időszakos bezárását és az ott sínylődő állatok menhelyre szállítását.

Kapcsolódó cikkeim pdf formátumban:

1. Buzás, B., Csorba G. (1998): A legendás " hosszúszarvú". [The Myth „Longhorn”.] - Természet 1998/1.: 12-14. PDF

2. Buzás, B. (2004): Medvék Angkorban. - Vadon 2004/1.: 13.

3. Buzás, B. (2005): Vietnámból Kambodzsába. A Mekong-folyó mentén. - Világjáró Utazási Magazin V. (12) – VI. (1): 30-36. PDF

4. Ács, L., Papanek, Zs. (2008): Kambodzsa. Árvák Angkor lótuszkupolái alatt. - Chili Magazin II. (3): 46-57. Csak fotók. PDF

diavetítés

vagy

képek itt

nyers digiképek

Tibet

2009-07-12T14:20:00.010+02:00

2004-ben felderíteni, majd 2007-ben már utasokkal jártam az alábbi útvonalon. Mindkét alkalommal Nepál felől repültünk Tibetbe.

Lhasa-Kathmandu overland (Tibet útleírás)

Tibetbe mindenki szeretne eljutni. Neve és évezredes történelme misztikumot sugall, területén idegen megszálló hatalom uralkodik, kultúrája kihalóban. Sokáig zárva volt a turisták előtt, de napjainkban a kínai kormány a jó üzlet reményben újra beengedi a turistákat, igaz csak csoportosan.

Október vége van, a kemény tél beállta előtti utolsó menetrendszerinti járattal repülök Lhászába. Kathmanduból felszállva a Himalája jól ismert képe fogad, majd a kapitány bedönti a gépet, így a bal oldalon ülők közvetlen közelről csodálhatják az Everestet és a Cho Oyut. Innentől a Tibeti-fennsík felett repülünk. Alattunk lakatlan, végtelen vadon. Tökéletes jeti élőhely. Hamarosan egy völgyben landolunk, a Gongkar repülőtér ugyanis a várostól 95 kilométerre, egy másik völgy rejtekében található.

A repülőtér új, szakadt buszok, makulátlan egyenruhában feszítő kiskatonák, a kommunizmus utolsó végvára. Az egységesített kínai időzóna mindenkit bezavar kissé, óráinkat a többezer kilométerre fekvő Pekinghez igazítjuk. A kathmandui Thamel negyedben összeszedett és a nagy magasság miatt szédelgő „csoportok” itt még együtt járulnak a tisztviselőhöz, hogy megkapják a tibeti beutazásra szóló engedélyt. Formaság az egész, de az útlevélbe még kérésre sem pecsételnek. Van aki innentől lelép és egyedül próbál továbbjutni, van aki biciklire pattan és 1000 kilométer múlva Kathmanduban száll le a nyeregből. Én is ez utóbbi útvonalon haladok, de terepjáróval.

Lhásza

Másnap reggel már a szálloda tetejéről fotózom a felkelő nap sugarai által megvilágított Potala Palotát, majd gyalog indulok a kisvárosnak tűnő Lhásza felderítésére. A Potala megtekintésével még várok, előbb a sokkal autentikusabb Barkhor Bazár környékén bolyongok. Mindenhol zarándokok, a Jokhang templom előtti tér az 1998-as véres tömegoszlatás óta bekamerázva. Tibet egész területéről érkeznek ide a különböző nomád törzsek képviselői, hogy megtegyék Lhásza környéki zarándokútjukat, melynek egyik legfontosabb állomása a VII. században épült templom. Tiszta vadkelet. Jakpásztorok cowboy kalapban, rókakucsmát árusító prémvadászok és kegytárgyakat kínáló kínai kereskedők bódésora keveredik a templom körüli zarándokút mentén.

Lhásza környékén két kolostort érdemes felkeresni, de ebből csak az egyik látogatás lesz vidám és érdekes. Ez a Sera Kolostor, ahol az itt élő szerzetesek az udvaron vitatkoznak, azaz közösen fejlesztik eme képességüket. Buddhista bölcseletekről vitáznak szinte versenyszerűen egymással. A gondolatmenet befejezése után a beszélő rögtön tapsol és ha a vitapartner nem válaszol azonnal, akkor veszít.

Sajnos a következő látványosság nem ennyire vidám. A Drepung kolostor, a Serához hasonlóan a Lhászát körülölelő hegyoldalban fekszik és a kultúrális forradalom előtt itt élő mintegy tízezer szerzetessel a világ legnagyobb működő kolostoraként tartották számon. Jelenleg 600-an lakják…………. Valódi kísértetváros hangulat, a falon vörös festékkel írt kínai feliratok, amik egyszerűen nem bírnak maradásra, menekülünk innen.

A Dalai Láma nyári rezidenciájául szolgáló Norbulingka Palota felé veszem az irányt, itt található ugyanis Tibet egyetlen állatkertje, mely nem több, mint bármely más kínai börtön-állatkert, de a tibeti fennsíkon egykoron nagy számban élt, ám mára kivadászott állatok képviselőit csak itt vehetjük szemügyre. A Nyugat-Európa méretű tartomány pusztaságain valaha többezres csordákban legelésztek az antilopok, vadjakok és vadszamarak, de az 1959 óta tartó kínai megszállás őket sem kímélte. A katonaság gépfegyverrel lőtte az antilopokat, hogy értékes bundájukat a szomszédos országokban értékesítse. Jelenleg egész Tibet területén egyedül az északi platón található Changtang Rezervátumban élnek nagyobb számban ezek az állatok. A ritka tibeti antilop bundája többet ér, mint az élő állat, így az állatkertben nem mutogatják, de egy betonozott kifutóban egész sok tibeti medvét (Ursus arctos pruinosus) láthatunk.

Reggel végre bejutok a híres Potala Palotába, ami nemrég lett felújítva és modernizálva. A belépőjegy mini CD, amit a mai napig nem mertem megnézni az otthoni gépemen. A hatalmas épületbe hátulról megyünk be és órákig bolyongunk az egykoron a Dalai Lámák székhelyéül szolgáló palota-komplexusban. A sötét folyosókon pont ellentétes irányban haladunk a zarándokok tömegével, akik a turisták vad hordáival mitsem törődve, imákat mormolva helyezik a szentélyekbe adománynak szánt papírpénzeiket. Az épület méreteit jól érzékelteti, hogy a Potalában mintegy ezer szoba és tízezer szentély található. Az épület felső szintjét uraló Fehér Palota előtti tetőteraszon posztoló kiskatona paranoiásan retteg attól, hogy bárki lefotózza. Marad a város látképe, ahol a tájékozott békeharcos hamar kiszúrja a városzéli Drapchi börtönt, ahol számos politikai fogoly tengeti életét.

Barátság Autópálya

Másnap hajnalban elindulunk, hogy kb. egy hét alatt megtegyük a Kathmanduig ránk váró 1000 kilométeres távot a híres Barátság Autópályán (Friendship Hwy.). November eleje van, de ezt még csak a csípős hideg jelzi, az utat egyelőre nem borítja hó. Szerencsére a repülőtér felé vezető műútról hamar leterelnek bennünket, így úttalan utakon autózhatunk a Yamdrok-Tso felé. Az első magasabb, 4740 méteres hágó, a Panchu-la után leereszkedünk a Tibetiek egyik szent tavához, a Yamdrok-Tsohoz. Távolban feltűnik az első magasabb csúcs, az 5925 méteres Ghangri Pelkye. Most még minden hegy érdekes.

Nangartse település (4500 m) után újabb hágó, a Karo-la (5045 m) következik, mögötte a Nojin Kangtsang (7191 m) és gleccsere magasodik. A látvány mindenkivel feledteti a nagy magasságból adódó fejfájást. Szerencsére elég jól aklimatizálódtam, semi bajom, de a terepjárókból kiszálló utasok némi mozgás után már levegő után kapkodnak és remegő lábakkal hupannak vissza az ülésbe. Ezután a 4330 méteres Simi-la hágón való átkelés már meg sem kottyan, lassan beérünk Gyantsébe. Itt található a XIV. századi Dzong erőd kastély

és a Pelkor Chöde kolostor, ahol szintén a zarándokúton lévő nomádokkal találkozunk, de immár az Amdo törzs tagjaival, akik könnyen felismerhetők az érdekesen fonott hajú nőkről. A kolostor arról nevezetes, hogy a tibeti buddhizmus három különböző rendjének ad otthont, ezzel is kifejezve a vallás toleranciáját. Az udvaron magasodó Gyantse Kumbum, ami 35 méteres, többszintes „chörten“, ami a sztúpa helyi megfelelője. Lényegében temekezési hely, melynek szentélyei számtalan festményt rejtenek.

Shigatse

A következő napon már Shigatse városában járunk, ami inkább modern kínai város, mint a Panchen Lámák egykori székhelye. Tashilhunpo Kolostor előtti West Quingdao úton céllövölde és bóvliárusok sora. A Panchen Lámák temetkezési helyéül is szolgáló kolostor régóta a tibeti ellenállás központja. Már az útikönyv is említi, hogy ne álljunk szóba az angolul jól beszélő, álruhás szerzetesekkel, ne beszéljünk politikáról senkivel, és a helyi idegenvezetőknél se feszegessük, hogy hol is van a világ legfiatalabb politikai foglyának tekintett, alig 16 éves Gedun Choekyi Nyima, a tibetiek által választott XI. Panchen Láma.

A lámák sírhelye lenyűgöző és némi adomány fejében természetesen fotózható is. Gyönyörűen megmunkált arany Buddha szobrok és selyembe csomagolt régi könyvek mindenhol, körülöttünk nomád zarándokok, kezükben az adománynak szánt aprópénzzel. A hátsó kapunál fiatal szerzetesek éppen a szent ételek elkészítésével foglalatoskodnak, őket fotózgatom. Már a kapuban pakolom el a felszerelést, amikor megjelenik egy nagyobb csapat nomád akik a szerzeteseket próbálják rávenni a szentélyek záróra utáni kinyitására. Sikerül megegyőzniük, jöhetnek, éppen csak annyi időm van, hogy előkapjam a fényképezőgépet és már fotózom is a felém hömpölygő törzsi arcokat.

A szállodában nincs fűtés, ami egy tipikus kínai sajátosság. A legjobb szállodákban is a takarókra bízzák az elfagyott végtagok felmelegítését. Akkor vajon hová megy a Tibeti-fennsíkon megtermelt rengeteg energia? Nappal tűz a nap, egész jó idő van, de a pekingi időszámítás szerint korán beálló sötétség miatt hamar eljön a pillanat, amikor muszály hálózsákba bújni és itt átvészelni a szállodai szobában uralkodó fagypont körüli hőmérsékletet.

Irány az Everest vidéke

A Yulong-la hágón (4520 m) átkelve megpillantjuk a hatalmas Langtang-hegységet, mely 7-8000 méterrel emelkedik a tengerszint felé. Szemből kanadai biciklisek érkeznek, nyelik a teherautók által felvert port rendesen. Az értelmetlenül gyors száguldásnak köszönhetően már kora délután megérkezünk Lhatse városába, mely 4050 m-es magasságával szinte alig emelkedik ki a Tibeti-platóból. A kisvárosban nincs mit tenni, Internet sehol, kínai katonák, kurvák és telepesek mindenhol. A Tibetan Farmers Adventure Hotel előtt félrészeg, városba letelepített nomád zenél nekünk, sofőreink kártya mellett söröznek, alvás. A holnapi nap talán érdekesebb lesz.

Valóban, utunk legmagasabb hágói várnak ránk, aki eddíg nem esett össze, az ma még simán megteheti. Az 5220 méteres Lhakpa-la a Barátság Autópálya legmagasabb pontja, egyben a Qomolangma Rezervátum kapuja is. A helyiek még itt is lovaskocsikkal vagy traktorokkal oldják meg a tömegközlekedést, hiszen Lhásza óta csak a városok környékén találkoztunk aszfalttal. Igaz, mindenhol gőzerővel folyik az autópálya építése. A hatalmas, gigászi beruházásokkal egész Tibet területén találkozhatunk. Vízerőművek, atomtemetők, rakétasilók, fakitermelés, bányászat. Ezek a szavak jellemzik ezt a tájat, melyet a számüzetésben élő Tenzin Gyatso, azaz a XIV. Dalai Láma hatalomra kerülése esetén azonnal Nemzeti Parkká nyílvánítana, hogy létrehozza a világ legnagyobb védett területét. Amíg nem késő…

Tingri a hegymászó expedíciók kiindulópontja, ahonnan könnyedén elérhető az Everest (Qomolangma) alaptábor és a Cho Oyu is. A kisváros nem sokban különbözik az eddigiektől, az utcán együtt biliárdoznak a helyiek és a kínai katonák. Ebédre a jól bevált „momot“ fogyasztjuk, ami hússal és zöldségekkel töltött lepény és elég tápláló. Hozzá az elmaradhatatlan jakvajas tea, mely sós, zsíros, de a nagy magasságban és hidegben nélkülözhetetlen és korántsem olyan rossz, mint egyes kényes hegymászók terjesztik. Megkóstoljuk a tibeti forró sört is, ami különösen érdekes, hiszen a mini boroshordóra emlékeztető korsót színültig töltik maláta szemekkel, majd ezt kell felöntenünk egy termoszból forró vízzel és egy alul laposra kalapált alumínium szívószál segítségével már fogyaszthatjuk is az előttünk felforrt nedűt. A La Lung-la már csak 5124 méteres, az itt pihenő biciklisek szerint nem rosszabb, mint a közeli Tong-la (5120 m) hágó.

Nyalam

Elértük a kínai-nepáli határvárost, Nyalamot. Még alszunk egyet, majd holnap leautózunk a hídhoz és átkelünk a lelki béke szigetének tartott Nepálba. Az átmenő gépjárműforgalom egyelőre tilos, így a rakományt és az utasokat mindkét oldalon átpakolják. A jó kapcsolat és az üzlet reményében állítólag hamarosan beindul a távolsági buszforgalom is a két nagyváros, azaz Lhásza és Kathmandu között, de ismerve az utat, ez nem lesz egy leányálom. A Tibeti-fennsíkról a Kathmandu-völgybe leereszkedő szakaszt az esős évszakban rendszeresen elmossa az áradás, ilyenkor a hegymászó expedíciók felszerelését is kézben kell átvinni. A túránkat szervező cég nepáli főnöke a határon várt minket, most ő meséli, hogy a legutóbbi Cho Oyu hegymászó expedíció teherautói is elakadtak egy hegyomlásnál és ő több ezer dollár bukott csak ezen a pár kilométeres szakaszon. Gyalogos teherhordókat kellett fogadnia, majd a másik oldalon újabb teherautókat bérelni, ami ilyen esetben nem olcsó mulatság.

Az első nepáli város, Zhangmu óta gyorsabban haladunk és pár óra múlva már kedvenc kocsmánkban, a Rum Doodle-ben isszuk a sört és elmélkedünk a látottakon. Nem bírom ki és másnap betérek Kathmandu talán egyetlen, autentikus tibeti éttermébe, a Jak-ba, ahol némi nosztalgiával zöldséges momo-t, jakvajas teát és tibeti forró sört rendelek.

Tibeti kalandozás

Aki bal oldalon ült, az Kathmandu felől repülve már látta az Everestet és a Cho Oyut, most viszont megszédül a nagy magasságtól. Megérkeztünk Tibetbe, a Gonggkar repülőtér vadiúj termináljába. A formaságok elintézése után már száguldunk is Lhásza felé, de a korabeli utazókkal ellentétben, országúton és egy új alagúton keresztül érkezünk a modern kínai városba. A Potala Palota szomszédságában álló bevásárlóközpontok látványa meglepő, de nem változtat az érzésen, amikor másnap hajnalban a messze földről érkezett zarándokok seregével együtt lépünk a Dzsokhang templomba, hogy velük együtt szívjuk magunkba az áldozati füstölők és a jakvajas mécsesek illatát. Igazi vadkeleti hangulat uralkodik, már a Barkhor Bazárban is érezzük, hogy az állatbőrökbe öltözött, szőrmekucsmát viselő nomádok nem lesznek tapintatosak, ha a számukra szent helyekre tartanak, így természetesnek veszzük lökdösődésüket, ahogy a belső szentély felé igyekeznek. A félhomályban korabeli szobrok és a falakról lógó thangka festmények körvonala rajzolódik ki és valami egészen furcsa, földöntúli hang, a szerzetesek kántálása. Ezek után a Potala Palota bejárása gyerekjátéknak tűnik, itt elsősorban a turisták csoportjaival kell versenyt futni a meredek lépcsőkön, hogy még kisebb tömegben érezhessük át a dalai lamák egykori lakhelyének monumentalitását.

Másnap terepjárókba szállunk és nekivágunk a Kathmanduig visszavezető, kb. ezer kilométeres útnak. A pár éve még hetekig tartó út folyamatosan épül, lassan az egészet aszfalt borítja, de a környező tájon, a körülöttünk magasodó hétezresek világán ez még semmit nem változtat. Igaz, egyre kevesebb nomádot látni az utak mentén, őket a kormányzat falvakba telepítette, de hagyományos életmódjukat nem bírják feladni. Az út szélén jakokkal szántó család barátságosan integet felénk, jakvajas teára invitálnak. A kényesebb hegymászók által egyenesen borzalmasnak titulált ital kellemesen meleg, ha levesként fogyasztjuk, hamar megértjük lényegét. Forró, zsíros, élénkítő és sós egyben. Mi másra lehet szükségünk a Himalája és egyben a Föld legmagasabban fekvő felföldjén túrázva?

Az útközbeni városok látnivalóit - Pelkör Csöde kolostor, Kumbum sztúpa, Tashilhunpo kolostor, Szákja kolostor – felsorolni is nehéz, a Csomolungma Nemzeti Park felé letérve egy más világ vár minket. Megérkeztünk a világ tetejének kapujához, előttünk a völgy végében valóban a világ legmagasabb hegye, az Everest magasodik. Szerencsénk van, kristálytiszta az idő, így már azzal sem törődünk, hogy a kínai szállodákban, így a Rongpu kolostornál lévőben sincs radiátor. Mit számít ez, ha a teraszon csillagászati távcső áll, amivel szabadon kereshetjük a csúcshódításra készülő hegymászók táborait?

Hajnalban kelünk, sofőreink az előző éjszakai kártyapartiban elfáradva horkolnak. Kint még sötét és némi havat kavaró szél. Fejlámpa fel, irány az Everest alaptábor. Érdekes, de az ötezres magasságot már nem is érezzük, eleinte. Aztán lassul a csapat, a nomádok sátortáborát elérve már várjuk az út végét. Pedig alig jöttünk pár kilométert. De hova is csöppentünk? Az út két oldalán terepjárók és nomád sátrak, pontosabban szállodák: Hotel de California, Snowland Hotel, Hotel Yak and Yeti, Himalaya Hotel, mókás nevek. A turisták most ébrednek és indulnak a hegy lábához, de nem gyalog, hanem lovaskocsin. Hangulatosnak tűnik, lefele tuti ezzel jövünk. A hegyoldalban kisebb kőomlás, de pánikra semmi ok, csak a ritka kék juhok ijedtek meg a mormotáktól.

Konténer, rajta kínai zászló, majd egy tábla tudatja oxigénhiányos agyunkkal, hogy elértük az 5200 méteren fekvő Everest alaptábort. Utolsó erőnkkel felkapaszkodunk egy kis dombra és a szélben lebegő imazászlók előtt ülve próbáljuk befogadni a látványt. - Mintha csak az Alpok lenne, de hiányoznak a tehenek. – jegyzi meg valaki. De nem, ez valóban az Everest. Hamarosan mindenki közelebb szeretne menni, de erre csak a drága hegymászó engedély birtokában van lehetőség. Pedig a gleccser alja nem is tűnik olyan távolinak és szintben van. – búslakodunk. A barátságos útépítők már itt is megjelentek és megengedik, hogy geodéziai földmérőjük szálkeresztjében is megnézzük a hegy csúcsát. Jövőre Olimpia és a kínai kormány szeretné, ha valaki felvinné a lángot a hegyre. – magyarázzák lelkesen. Ezért vannak ők is itt, hogy kiépítsék az utat a turistáknak.

Az alaptábort elhagyva, úttalan utakon vágjuk le az utat a Barátság Főútvonal felé. Szemből külföldi terepbringások küzdenek a megáradt folyóval, immár csurom vizesen tekernek az alaptábor felé.

Lassan ereszkedünk a Világ legnagyobb lejtőjén, majd egy szűkülő folyóvölgybe érünk. Az utat már itt is aszfaltozzák, pontosabban előkészítik erre. Az előttünk átfolyó vízesések, az alattunk lévő szakadék és a folyamatos esők nem kedveznek az útépítésnek, terepjárónk inkább lépésben halad. A „Pokol kapujába” érkeztünk, kérdés, hogy merre nyílik? A hideg, kopár fennsík után üdítő látvány a hegyoldalakat borító élénk növényzet, a pára és a lent hömpölygő, éltető víz látványa. Legalábbis számunkra, de lehet, hogy a tibeti nomádokat elriasztaná ez a szokatlan látvány.

Kapcsolódó cikkeim pdf formátumban:

1. Buzás, B. (Tashi Delek) (2005): Tibet. Kína árnyékában. - Világjáró Utazási Magazin V. (5): Címlap, 4., 32-38. PDF

diavetítés

vagy

képek itt

Tunézia

2009-07-12T14:19:00.002+02:00

Először 2005-ben felderíteni, majd a következő év végéig további három alkalommal már turistákkal jártam Tunéziában. Mint egy kalandtúra vezetője, próbáltam némi kalandot vinni az egyébként turistásnak titulált sivatagi ország bejárásásba. Jártunk az algériai határnál fekvő Jugurta táblahegynél, Mos Eisley-ben, aludtunk Luke Skywalker barlanglakásában, repültem sárkányrepülővel a Szahara felett és fogtam szarvasviperát a sivatagban.

Kapcsolódó cikkeim pdf formátumban:

1. Buzás, B. (2006): Dél-Tunézia. Egy ország másik arca. - Világjáró Utazási Magazin VI. (3): 30-38. PDF

2. Joó, A. (2008): Tunézia ismeretlen szépségei. Tevén innen, tevén túl. - Chili Magazin II. (3): 82-99, 114. Csak fotók. PDF

nyers digiképek itt

Ruanda

2009-07-12T14:18:00.002+02:00

2008 elején a Brussels Airlines jóvoltából pár nap erejéig Ruandában és Burundiban jártam. A tíz éve történt hutu-tutszi mészárlásokról elhíresült Ruandába igazából csak érkeztünk és egy éjszakát töltöttünk a legendás Hotel Des Mille Collines-ben, amiről a Hotel Ruanda c. film szól. Ki kell, hogy ábrándítsak mindenkit, de a helyiek nem nagyon hisznek a szállodaigazgató jószívűségéről szóló filmnek. Egyesek szerint senkit, mások véleménye alapjan csak a gazdagokat mentette a véres polgárháborúból. A főváros, Kigali egyetlen látnivalója is eme szomorú népírtáshoz kapcsolódik. Ez a főváros közepén magasodó domb körüli tömegsírra épült Genocide Memorial Center, ahol a világ talán leggyorsabban lezajlott népírtásáról és egymilliónál is több áldozatáról szóló kiállítást tekintettünk meg. Az emlékhely létrehozásában közreműködő nagyhatalmak bűntudata érződik, a kiállítás igényes és informatív. Természetesen bemutatja a történelem hasonlóan szomorú eseményeit, külön termet szentelve az örmény, zsidó és délszláv mészárlásoknak is.

A dombokra épült Kigali egyébként a környék egyik legmodernebb és legbiztonságosabb városa, de az emberek nem tűntek túl barátkozónak. Ami a legmeglepőbb, hogy egész Ruandában kevés a gyerek.

Eredeti terveink szerint a Rwandair Express járatával repültünk volna át Bujumburába (Burundi), de a gépre nem fértünk fel, így mikrobusszal indultunk a déli határ felé. Az ország zöld, de az eredeti növényzetnek már nyoma sincs. Mindenhol a mezőgazdasági termelés alá vont dombok sorakoznak. A folytatást lásd. Burundinál.

Kapcsolódó cikkeim pdf formátumban:

1. Buzás, B. (2008): Ruanda és Burundi. - Napi turizmus hírlevél (turizmusonline.hu), 2008.02.04.

2. Buzás, B. (2008): Burundi és Ruanda. Felfedezésre váró afrikai tájak. – Turizmus Trend 2008/3. (2008.02.27.): 36-37. PDF

Ruanda digiképek (nyers)

Elefántcsontpart

2009-07-12T14:17:00.002+02:00

2009 elején a Világjáró Magazin megbízásából, a Brussels Airlines támogatásával jártam az országban. Turistát alig, de katonát, pihenő légióst, zsoldosokat és amerikai misszionáriusokat annál többet láttunk. Ennek ellenére az ország déli része meglehetősen békés képet mutatott, az évek óta dúló háborúnak vége és az ország lassan ismét felkerül a világjárók kívánságlistájára. Az ott töltött pár nap alatt a déli Abidjan, a koloniális épületekben bővelkedő Grand Bassam, a tengerpartjáról híres Assinie és a monumentális főváros, Yamoussoukro megtekintése fért bele. Kevesen tudják, de a kakaó országában ez utóbbi város dicsekedhet a világ legnagyobb bazilikájával, amit a nagyravágyó korábbi elnök potom 300 millió dollárból építtetett. Utunkba sajnos természeti látnivaló nem fért bele, így pl. a csimpánzairól híres Tai Forest Nemzeti Park egy következő látogatásra maradt. Viszont sikerült dokumentálnom az abidjani állatkert csimpánzainak szomorú életét, remélem képeim is hozzájárulnak az ott élő állatok sorsának alakításához.

Kivéve, ha a Négy Mancs pénzéhes majommentői beleszólnak a dologba. Tényleg, miért nem ezeket akarják elvinni a dél-afrikai telepükre? Nem lenne logikusabb eleve afrikai csimpánzokat elszállítani jobb helyre, mint a gänserndorfi állatokat reptetni drága pénzért? Persze ezért nem kapnának jópár millió euró támogatást... Tehát a képen látható csimpánzoknak, sajnos, bármennyire aranyosak is, befellegzett, mert senkinek nem érdeke megmenteni őket...

Kapcsolódó cikkeim pdf formátumban:

1. Buzás, B. (2009): Elefántcsontpart. A kakaó hazája. - Világjáró Utazási Magazin IX. (3): 30-36. PDF

diavetítés

vagy

képek itt

Vietnam

2009-07-12T14:16:00.008+02:00

2004-2005 között három alkalommal vezettem a Vietnam-Kambodzsa overland utat, de sajnos csak az ország déli részét láttam. A Cat Tien Nemzeti Parkban eredeti orrszarvú élőhelyen jártam, a saigoni állatkertben a ritka márványfoltos macskát fotózhattam és lépten-nyomon a vietnami háború emlékeibe botlottunk.

Terveim között szerepel a középső Annamite-hegyvidék és az északi részek felkeresése is.

Kapcsolódó cikkeim pdf formátumban:

1. Buzás, B., Csorba G. (1998): A legendás " hosszúszarvú". [The Myth „Longhorn”.] - Természet 1998/1.: 12-14. PDF

2. Buzás, B. (2005): Vietnam. – The Explorer I. (4): 54-63. PDF

3. Buzás, B. (2005): Vietnámból Kambodzsába. A Mekong-folyó mentén. - Világjáró Utazási Magazin V. (12) – VI. (1): 30-36. PDF

diavetítés

vagy

képek itt

nyers digiképek itt

Srí Lanka

2009-07-12T14:15:00.004+02:00

2003-ban, tehát még a tengerpartot letaroló tsunami előtt jártam itt. Kevés turista, barátságos helyiek, aránylag jó nemzeti parkok és egy jó kis esőerdő jellemzi a helyet. Legmókásabb élményem a Pinnawela Elefánt-menhely melletti rendőr őrszobán töltött éjszaka és a pórázon tartott tarajos sülökkel buszra váró nő látványa volt. 2010 végén ismét visszatértem, hogy barátaimmal bejárjam az első útból kimaradt helyszíneket is.

diavetítés

vagy

képek itt

Nepál

2009-07-12T14:14:00.016+02:00

1997-es első utamon Lendvay Zoltán társaságában ruccantam át India felől, de a programba csak a főváros, Kathmandu és a Chitwan nemzeti Park fért bele.

2004-2007 között további négy alkalommal vezettem ide kalandtúrát.

Nádai László barátommal közösen könyvet is írtunk a himalájai ország természeti és kultúrális látnivalóiról.

Kapcsolódó cikkeim pdf formátumban:

1. Buzás, B. (1997): A Kathmandui Central Zoo. - Természet 1997/10.: 390-391. PDF

2. Buzás, B., Berkel, v. H. (2005): Chitwan rinocéroszai. - Vadon 2005/1.: 16-19. PDF

3. Buzás, B. (2005): A gangeszi gaviál megmentése. - Terrárium VII. (2): Címlap, 13-15, 20-21.

4. Buzás, B. (2005): Indiából-Nepálba. Csodák Delhi és Kathmandu között. - Világjáró Utazási Magazin V. (8): 32-38. PDF

5. Buzás, B., Nádai, L. (2006): Nepál. A világ teteje. – Merhavia, Budapest. 112 pp. ISBN: 963 9172 74 X. Itt kapható.

diavetítés

vagy

képek itt

nyers digiképek itt

Fülöp-szigetek

2009-07-12T14:14:00.014+02:00

Wágner Laszló barátom annyi szépet mesélt a Fülöp-szigetekről, hogy 2003-ban odarepültem és egy hónapig barangoltam a szigetvilágban. Túráztam a Világörökség részét képező banaue-i rizsteraszokon, eljutottam a Balbalasang-Balbalang Nemzeti Parkba, fotóztam koboldmakit, endemikus vaddisznó és leopárdmacska fajokat, majd helyi herpetológusok társaságában kutattam a dél-luzoni hüllőfaunát. Legjobban Palawan tetszett, El Nido maga a földi paradicsom, de sajnos a korallzátonyoknak és a víz alatti világnak vége.

Kapcsolódó cikkeim pdf formátumban:

1. Buzás, B. (2004): Védett disznók. - Vadon 2004/3.: 14. PDF

2. Buzás, B. (2004): Fülöp-szigetek. Veszélyeztetett paradicsom. - Világjáró Utazási Magazin IV. (11): Címlap, 4., 32-38. PDF

diavetítés

vagy

fotók itt

Koreai Köztársaság

2009-07-12T14:14:00.008+02:00

A 2003-as fülöp-szigeteki utam során volt egy fél napom a tranzitban, így kibuszoztam Szöulba. Nagyon nem fogott meg, a vidék biztosan többet nyújtana. Na, majd egyszer.

Malajzia

2009-07-12T14:13:00.016+02:00

2006 során két alkalommal jártam a fővárosban és vezettem túrákat Borneó szigetén. Sarawak és Sabah nemzeti parkjait kerestük fel, de még sokat nem láttam, ide is vissza kell menni.

Kapcsolódó cikkeim pdf formátumban:

1. Buzás, B. (2007): Borneó. Esőerdők őse. - Világjáró Utazási Magazin VII. (3): 26-34. PDF

2. Buzás, B. (2008): Borneo kaland. A Fejvadász Ösvényen túráztunk. – Outdoor Sport IV. (35): 52-57. PDF

3. Takács, R. (2008): Hány év még az élet? Végveszélyben ázsiai rokonaink, az orangutánok. - Vadon 2008/2.: 8-13. Csak fotók. PDF

Borneó diavetítés

vagy

képek itt

nyers digiképek

Laosz

2009-07-12T14:13:00.014+02:00

1998-ban Farkas Balázs teknőskutató és Karácsonyi Zoltán teknőstartó társaságában utaztam ide Thaiföld felől. Akkoriban még nem volt annyi turista, utunkat kint élő magyarok egyengették.

Kapcsolódó cikkeim pdf formátumban:

1. BUZÁS, B., CSORBA, G. (1998): A legendás " hosszúszarvú". [The Myth „Longhorn”.] - Természet 1998/1.: 12-14. PDF

diavetítés

vagy

képek itt

Indonézia

2009-07-12T14:12:00.009+02:00

Odajutni drága, ott lenni rém olcsó. 2004-es első utamon a Bali - Lombok - Gili-szigetek útvonalon vezettem kalandtúrát, majd két év múlva ezt meghosszabítva Pápua (a korábbi Irian Jaya) tartományban gyalogtúráztunk. A klasszikus Baliem-völgy túrára volt csak időnk, de ha legközelebb megyek a Madárfej-félsziget, továbbá Yapen-sziget felé veszem az irányt.

Mivel Wágner László barátom kedvenc indonéz régiója Maluku, 2008-ban Gulyás Eszterrel úgy döntöttünk, hogy megnézzük mit szeret rajta annyira. Jakartából először Sulawesi (Celebesz) északi részére repültünk, ahol a Tangkoko Nemzeti Parkban koboldmakikat és üstökös makákókat fotóztunk, majd Ternate - Ambon - Banda - Saparua útvonalon haladva értünk vissza Balira.

Indonézia talán az egyik legszebb és legváltozatosabb desztináció a régióban, muszáj még visszamenni párszor.

Utazás a Kőkorszakba – Pápua útiélmények

Késő éjjel indul a Garuda Indonesia járata Pápua, a korábbi Irian Jaya tartomány felé. A gép Jakartából érkezik, Balin rajtunk kívül csak John Cutts (egy korábbi misszionárius fia) és felesége száll fel a gépre. John örömmel hallja, hogy magyarok vagyunk, mi több kifejezetten segítőkésznek mutatkozik és hasznos tanácsokkal szolgál a Föld második legnagyobb szigetére tervezett utazásunkhoz.

Hajnalban landolunk Timikában, ami már Pápua tartomány és elsősorban aranybányájáról híres/hírhedt település. A pápuák vendégszeretete már itt látszik, de következő állomásunkon, Jayapurában szinte kizárólag indonézekkel találkozunk. Timikát elhagyva az ablakra tapadunk, hátha láthatjuk a világ legnagyobb aranybányáját a Freeport-ot. A nagy magasságban fekvő, hatalmas külszíni fejtést egy hegy elrejti előlünk, de a régió legnagyobb, 4884 méteres hófödte csúcsa, a Puncak Jaya remekül látszik.

Földünk harmadik legnagyobb szigetének nyugati fele 1969 óta indonéz megszállás alatt áll, a városokban élők és természetesen az üzletemberek zöme az ország legtávolabbi részeiből ide települt emberekből áll. A város feletti dombok hatalmas neon kereszt és a Jesus felirat hirdeti az itt tevékenykedő misszionáriusok fenhatóságát.

A továbbutazásunkhoz szükséges engedélyre még várnunk kell, de végül sikerül feljutnunk a Baliem-völgybe induló repülő fedélzetére. A Sentani-tó után végeláthatatlan zöld erdő felett repülünk, majd megpillantjuk a Mamberamo-folyót és mintegy fél órás repülés után ereszkedni kezdünk a Baliem-völgybe. A sziget nyugati felének közepén elhelyezkedő völgy már kilencezer éve lakott, de a nyugati „civilizáció” számára 1938-ig ismeretlen maradt. Sajnos nem örökre. A völgy és legnagyobb városa, Wamena már korántsem a civilizációtól mentes hely. Egyre kevesebb pápua bennszülöttet látni hagyományos, pontosabban hiányos öltözetben. A sűrűn lakott völgyben a csupán péniszvédő tokot, azaz „kotekát” viselő férfiak látványa főleg a szállodák és a reptér környékére korlátozódik. Azonnal világossá válik, hogy minél messzebb kerülünk a völgytől, annál eredetibb embereket találunk, ezért gyorsan felbérlünk egy pápua vezetőt, továbbá fejenként egy teherhordót, akik az elkövetkezendő öt napban a völgy legszebb részére, a Baliem Szurdokba kalauzolnak bennünket. Pápuán, a partvidéket leszámítva nincsenek utak, a települések gyalog, a síkságon hajóval vagy légi úton közelíthetőek meg. Holnap korán indulunk, éppen csak annyi időnk van, hogy feltöltsük konzerv készleteinket és vacsorázzunk egy utolsó ízleteset.

Túránk során az alábbi Dani törzsbéli falvakat érintjük:

1. nap: Wamena (1666 m) - Kurima (1585 m) - Kilise (1875 m) - Ibiroma (1947 m) - Wamerek (1522 m)

2. nap: Wamerek (1522 m) - Pasema (1453 m) - Wesagalep híd (1272 m) - Wesagalep (1712 m)

3. nap: Wesagalep (1712 m) - Mukima (2065 m) - Pukam (1977-2140 m)

4. nap: Pukam (2140 m) - Wuserem csúcs (2136 m) - Wuserem (1723 m)

5. nap: Wuserem (1723 m) - Puluma (1523 m) - Baliem híd (1505 m) - Ihundes (1624 m) - Kilise (1836 m) - Kurima (1580 m) - Wamena (1666 m)

Egész nap le-föl mászunk a meredek ösvényeken, hogy délután valamelyik falu fából ácsolt templomában vagy a tanító házában verjünk tábort. Fürdés a patakban, bolhák a konyhául szolgáló kerek fűkunyhókban… Vezetőnkkel a túra elején megállapodtunk, hogy azt esszük, amit a teherhordók, így étrendünk meglehetősen szegényes, azaz édesburgonyára, sült banánra és az erdőben szedett zöldségekre, páfrányokra korlátozódik. Nekem kifejezetten ízlik az édesburgonya, társaim már második nap az elvétve található csirkék árát kérdezgetik, de olyan is akad, aki a zsebében lapuló édességekkel próbál a disznók közelébe férkőzni. Megdöbbentő, hogy a Dani törzs kertjei mennyire rendezettek és tiszták.

A túra során több meztelen, csupán kotekát viselő emberrel találkozunk, vállukon kőbalta, kezükben íj, hátukon fonott szatyor, de a lakosság zöme a segélyként érkezett nyugati használt ruhát viseli. Ez részben divat, részben a kormány és a korábban érkezett misszionáriusok tevékenységének köszönhető, akik az itt élőkben csupán a barbár, civilizálatlan vadakat látják. Kétféle kotekás létezik. Az egyik, a városokból jól ismert, a turisták kedvéért „beöltözött” (azaz levetkőzött) ember, a másik a földeken dolgozó, hagyományhű pápua. Ha ezek, a kotekát még népviseletként hordó kb. 50-70 éves emberek meghalnak, nem lesz már aki továbbvigye a hagyományokat.

Esténként eléggé lehül a levegő, számunkra érthetetlen, hogy lehet kibírni kotekában...

Mindenki nyilakkal mászkál, az itt élő erszényesek csodálatos fajainak nyomát sem látjuk. Hiába a hajnali esőben, sűrű bozótosban történő zseblámpás hegymászás, az itt élő erszényeseket már kivadászták. Kuszkusszal is csak akkor találkozunk, amikor az egyik öreg az eladásra szánt kuszkusz farkakat kotekájába tűzve parádézik a faluban.

Túránk utolsó napja mindenki számára nagy esemény. Befizettünk egy hagyományos disznó fesztiválra, azaz egy falu teljes lakossága beöltözik és hagyományos módon lenyilaz egy előre kiválasztott szerencsétlen disznót, amit aztán rögtönzött földkemencében megsütnek. Sokat nem kapunk belőle, de az elképesztő mennyiségű, a környező erdőkben szedett zöld páfrány és édesburgonya szabad préda...

Wamenából a Trigana Air félig teherszállító gépén repülünk vissza Jayapurába. Beszállásnál a gép hátuljánál lévő lépcső felé terelnek bennünket, én a pillanatnyi figyelmetlenséget kihasználva a pilótafülke mögötti rakodótér ajtaján mászom be és megfűzöm a kapitányt, hogy onnan fotózhassam a tájat. Egy biztonsági ember kapaszkodik utánam, de csak a beszállókártyám után érdeklődik. NatGeo emblémás sapkám itt is kapukat nyitogat, igaz ülőhellyel nem tudnak szolgálni, a steward is a csomagokon ül. A két pilóta között állva fotózom végig az utat, az egykori katonai pilóták cigivel és kávéval kínálgatnak. A jayapurai repülőtér a várostól másfél órára, a Sentani-tó partján található. Tervezzük, hogy itt is túrázunk egyet, de a repülőből látott kopár (leírtott) táj hamar módosítja tervünket. Még ma át kéne jutnunk a határ túloldalára, Pápua Új-Guineába.

A folytatás a Pápua Új-Guinea címszó alatt olvasható.

Kapcsolódó cikkeim pdf formátumban:

1. Buzás, B., Farkas, B. (1997): An additional skull of the Bali tiger, Panthera tigris balica (Schwarz) in the Hungarian Natural History Museum. Miscnea zool. hung. (11): 101-105. PDF

2. Buzás, B., Csorba, G., Farkas., B. (2003): Bali-tigris Magyarországon. - Vadon 2003/3.: 20. PDF

3. Buzás, B. (2005): Bali, Lombok és a Gili-szigetek. - Baraka Világjáró Klub hírlevele.

4. Buzás, B. (2006): Bali. Bali, Lombok és a Gili-szigetek. - Világjáró Utazási Magazin VI. (11): 12-24. PDF

5. Buzás, B. (2006): Bali. Éden Délkelet-Ázsiában. - Világjáró Utazás Info II. (12): Címlap, 14-16. PDF

6. Buzás, B. (2007): Pápuai trekking. Danikkal a Baliem szurdokban. – Outdoor Sport IV. (27): 72-77. PDF

7. Buzás, B. (2009): Ormányosok menedéke. - Vadon 2009/1.: 3-7. PDF

8. Buzás, B. (2009): Trópusi tollasbál. Madárpark Bali szigetén. - Vadon 2009/1.: 24-26. PDF

9. Buzás, B. (2009): Pápua trekking. - Over Magazin I. (2-3): 8-15.

Bali diavetítés

vagy

fotók itt

Bali digiképek (nyers)

vagy

vagy

Pápua digiképek (nyers)

India

2009-07-12T14:11:00.015+02:00

1997-ben az első komolyabb (repülős) és önálló utam, Lendvay Zoltán barátom társaságában Indiába vezetett. A klasszikus Delhi - Agra - Varanasi útvonalat jártuk be, majd átbuszoztunk Nepálba (Kathmandu, Chitwan Nemzeti Park), aztán Ajantha és Ellora sziklabarlangjai és Bombay következett. Kalandos egy hónap volt gyalog, riksával, busszal és vonattal.

2004-2008 között három India-Nepál overland buszos kalandtúrát vezettem ide, így eljutottam Rajasthan sivatagjaiba, Khajuraho templomaihoz és a Corbett Nemzeti Parkba is.

2008-ban a ladakhi Markha-völgyben vezettem 132 km-es gyalogtúrát.

Habár a zsúfolt és koszos indiai városokat ki nem állom, tervezek még pár utat Indiába. Téli hópárducles Ladakhban, a tigrises nemzeti parkok, a Nilgiri-hegység délen és a törzsek északkeleten, hogy csak egy pár útitervet említsek.

Kapcsolódó cikkeim pdf formátumban:

1. Buzás, B. (2005): Indiából-Nepálba. Csodák Delhi és Kathmandu között. - Világjáró Utazási Magazin V. (8): 32-38. PDF

2. Buzás, B. (2009): Ladakh. Szabad tibetiek földje. [Ladakh. Land of the free Tibetans.] - Világjáró Utazási Magazin IX. (4): 30-36. PDF

indiai diavetítés

vagy

indiai képek

indiai digiképek (nyers)

ladakhi diavetítés

vagy

ladakhi képek

ladakhi digiképek (nyers)

fekete-fehér ladakhi digiképek

fekete-fehér diavetítés

Mianmar (Burma)

2009-07-12T14:11:00.013+02:00

2005-ben a Travel Service chartergépével repültünk egyenesen a fővárosba, majd a klasszikus látnivalókat érintve, gyalogszerel értünk az Inle-tóhoz. A következő évben a tó helyett a Mt. Victoria környékére mentünk, erről szól az alábbi iromány.

Megjöttünk Burmábol, ahol Bagan, Mandalay és a Shwedagon Pagoda építészeti remekein túl egy izolált, útikönyvekben sem szereplő helyre is eljutottunk. Ez pedig a Chin állam területén fekvő Mt. Victoria (Natmataung) 3053 m-es csúcsa és a környező hegyvidék. A korábban zárt területre pár éve ad engedélyt a helyi turisztikai hivatal, jelenleg évente kb. 200-250 turista látogathatja.

Baganban a második világháborúból megmaradt, részben felújított japán és amerikai terepjárókra szállunk és így indulunk nyugati irányba. A Natmataung Nemzeti Park bejárata a brit helyőrségként alapított Kampalat kisvárosnál található, itt már felkészültek a túrázni vágyó illetve madarász turisták fogadására. A vadvilágra még csak a falon lévő trófeák, a szarvascsőrű madár csőre és a vacsorára kapott félvad bivaly, a gayal (helyi neven minthan) húsa emlékeztet, de a környező erdőkben elvileg tigris is él.

A Natmataung csúcsa félnapos túra keretében könnyedén megközelíthető, tetejéről csodálatos kilátás nyílik a bangladesi határ felé elterülö hegyvidékre. Az utak a közeli Aye Sakan falunál nagyjából véget érnek, innen csak gyalog juthatunk tovább. Idefelé látunk pár gayalt, a bika elsőre úgy nézett ki, mint a vadon élő gaur, de annak ugye nem tarka a feneke.

A faluban a vadász 94 éves felesége fogad minket, arcát a chinekre jellemző törzsi tetoválások díszítik. Házuk falán trófeák - főleg szarvas és gayal koponyák - sorakoznak, de a tapasztalt szem hamar kiszúrja egy medve maradványait is. Szállásunk a falu szélén, egyszerű körülmények közt lesz. Már ropog a tábortűz, a helyiek pálmaborral kínálgatnak, pohár nem lévén, a gayal tülkét használva a közös ivászathoz. A barna színű löttyöt a biztonság kedvéért otthonról hozott pálinkával is leöblítjük, majd elrágcsáljuk a vacsorára kapott gayal húst. Éjjel kicsit hűvös van, de a szomszédos konyhából némi meleg ls füst árad.

Hajnalban kelünk, hogy a korán ébredő falu életével ismerkedjünk. Felkeressük a helyi kovácsot is, aki a japán acélra esküszik és bármit megad az onnan származó autók darabjaiért, hogy azokból két nap alatt elkészítse a chin férfiak elmaradhatatlan díszéül szolgáló multifunkcionális tőrt.

Kyar Do faluba már gyalog érkezünk, útközben megbizonyosodva arról, hogy az államvezetés hiába tiltotta be a törzsi arcok tetoválását, a vadászok háremébe tartozó diáklányok esetében ez ugyanúgy alapfelszerelés, mint a szájukból lógó kerámia pipa. Csak a vadászok némelyike hord magánál világháborús elöltöltős puskát, zömük a hagyományos nyilakra és lándzsákra esküszik, az legalább nem robban fel a kezükben. A chinek alapjában békés nép, a függetlenségért küzdő Chin National Army (CNA) tevékenysége csupán a hittérítőkkel és a katonasággal ellentétes elvekre korlátozódik.

Kyar Do faluba érkezésünk hírét hírnök viszi, a helyi előljáró egy kis hídnál fogadja a vendégeket. Legszebb ágyékkötőjét és fejdíszét viseli, szerencsére ez nem csak nekünk szól, itt még valóban élnek a hagyományok. Zenélnek és énekelnek nekünk, majd vezetőnk kérésére pár rituális táncot is bemutatnak. A szomszédos Lope faluban már hiába jelzik érkezésünket, a falu zöme saját performance keretében áldozatok bemutatásával van elfoglalva. Társuk beteg és az animista hit szerint ez legjobban a szellemeknek felajánlott termés, földre öntött bor, tyúktojás és elvágott torkú kiskutya segítségével gyógyítható. A feláldozott csirkéből csak az elöljáró ehet, viszont a többiek szájába tömheti a rizzsel kevert, félig átsült csirkehúst. Tetovált arcú nénik ugyanezt teszik pálmaborral...

Végre sikerül nyilat szereznem, a vesszőkön még látszik a pár napja elejtett szarvas vére. Ebéd után továbbállunk, átkelünk a Chechaung patak jéghideg vizén, majd terepjáróinkkal visszatérünk a továbbra is falusias hangulatot árasztó burmai hétköznapokba. Utunk legérdekesebb része ez a par nap alatt megtett, időutazással felérő 442 km-es kanyar volt, de Burma ezen kívül is tartogat érdekességeket. Legközelebb jó lenne eljutni a világ legnagyobb tigrisrezervátumaként alapított Hukawn-völgy Nemzeti Parkba, vagy északra a Hkakabo Razi himalájai csúcsának közelébe.

diavetítés

vagy

képek itt

nyers digiképek

Brunei Szultanátus

2009-07-12T14:09:00.003+02:00

2006-ban Maláj-Borneón vezettem kalandtúrát, amikor az Air Asia jóvoltából pár utassal kényszerpihenőre ítéltettünk az apró szultanátus szomszédságában. Taxit béreltünk és átugrottunk a fővárosba, Bandar Seri Begawan-ba. A várt csodával ellentétben semmi extra. Import áruk és munkások mindenhol. A természet csodaszép, talán egy dzsungeltúra erejéig még visszanézek egyszer.

Brunei digiképek (nyers)

Tanzánia

2009-07-12T14:05:00.014+02:00

2006-ban még Zanzibáron kezdtem az utat, ahová csoportot vittem. A sziget szép, falusias, emberek kedvesek, egy hét bőven elég rá. Lehet búvárkodni, a csodaszép Chumbe-szigeten sznorkellezni, endemikus vörös kolobusz majmokat pár centiről fotózgatni és egy fűszer-túra során a szigeten termelt fűszerekkel ismerkedni. Szabadnapokon vagy a Bob Marley stílusban éldegélő helyiekkel mulatoztunk vagy delfin-lesre mentünk. Egyik nap bérelt hatszemélyes Cessna repülővel átmentünk a tanzániai Saadani Vadrezervátum fölé vadakat keresni, de csak pár gnút láttunk. A repülés maga szuper volt, a Zanzibár és Tanzánia között lévő 40 km-es tengeri szakasz fölött én is vezettem a gépet.

Túrának vége, csoport haza, én meg Arushába repültem, ahol bérelt terepjáró várt sofőrrel. Alig egy hetem volt a környék bejárására és a helyismerettel rendelkező sofőr sok időt megspórolhat. Az első pár napban egyedül voltam, majd a Ngorongoro kráter túrákhoz csatlakozott hozzám pár magyar srác, akik a Kilimandzsáró mászás előtt kíváncsiak voltak milyen egy afrikai szafari.

A repülőtérről rögtön a Nagy Hasadékvölgy felé vettük az irányt, délután a kis Manyara Nemzeti Parkban autóztunk. Az összeszűkült élettér miatt rövid idő alatt is rengeteg állatot látni. Zsiráfok, elefántok, vízilovak, zebrák, impalák, flamingók a tavon. Jó kis kezdés. A parkban aludni drága, de a közeli faluban pár dollárért remek kempinget találni.

Másnap hajnalban felkapaszkodtunk a Ngorongoro kráter peremére, majd folytattuk utunkat a Szerengeti közepe felé. Útközben rengeteg állat keresztezte utunkat, melyek az állandó vándorlás közben jelenleg pont a Ngorongoro vidékén tartózkodnak. Az út végig földút és nagyon poros.

Szinte leírhatatlan az érzés, amikor az ember szembesül egy paradicsomi állapottal, hogy többezer patás legelészik és vonul fel-alá a végeláthatatlan szavannán. Hihetetlen, hogy még van ilyen hely a földön. Meg is kérik az árát. Tanzánia a legdrágább szafari desztinációk egyike. Terepjáró napi 200, parkbelépők napi 30-50, kötelező kempinghely napi 20, kráterba leereszkedés autónként napi 100 dollár...

Megéri, csak nem látszik, hogy az összes pénz jó helyre kerülne. A Parkok információs rendszere és védelme jól kiépített, a központi pihenőhelyek tiszták, informatívak és kultúráltak, tisztára, mint egy amerikai nemzeti park, de ezek zöme nem ebből a pénzből készült... A kempinghelyek általában rém egyszerűek, vécé gyanánt latrina szolgál és néha víz is folyik a csapból. Viszont az állatsereg közepén sátorozhatunk. Gyönyörű csillagos égbolt, éjszaka oroszlánok üvöltenek, hiénák keresik egymást és ha zseblámpa nélkül megyünk vécére elvisz a leopárd... A Ngorongoro kráter peremén lévő, Simba kemping még ennél is jobb, mert naponta bejár egy-két elefántbika, hogy a konyha melletti víztározóból igyon. Ha sok terepjáró van a kempingbe, nem gond, mert a sofőrök gondosan elállják a sátrak felé vezető utat, de ha hézagos a dolog és valaki balga módon kaját felejt a sátrában, az elefánt megindul és megtalálja... Éjszaka zebrák csámcsognak és kafferbivalyok rohangálnak a sátrak között, szuper.

Persze lakhatunk a méregdrága lodge-ok egyikében is, potom napi 175-500 USD áron. Ezek is csodálatos környezetben találhatók, általában a hatalmas sziklák, a kopjék mellett avagy pont arra építve. A kertben kis színes agámák napoznak, mongúz család játszik, éjszaka víziló sétálgat és a közeli itatóhoz csak úgy özönlenek a vadak.

Az árak ellenére elég sok a turista, de ez csak a 23 km átmérőjű Ngorongoro kráterban érezhető, a Szerengetiben jól eloszlik. Kivéve ha valami történik. Leopárd fekszik a fán, oroszlánok vadásznak, gepárd játszik a kölykeivel, stb. A vadles közben két dolgot érdemes figyelni: az állatokat és a parkoló terepjárókat. Ha valahol egynél több terepjáró áll, ott biztos valami fotogén dolgot látni, amit hamarosan 10-20 terepjáró vesz körbe. A nagytestű patások zöme könnyen látható, de ha szerencsénk van akár egy nap alatt is láthatunk 3-4 féle macskát, hiénákat vagy vadászatot.

Ennyi, ezt mindenkinek látni kell, pláne aki állatokkal foglalkozik.

Már visszafelé autóztunk a vadiúj autópályán Arusha felé, amikor egy elgázolt kígyót látunk az út szélén. Gyorsan kiugrom a kocsiból és látom, hogy kétméteres fekete mambával van dolgunk. Hihetetlen szerencse, kár, hogy már nem él. Lefotózom, majd útitársaim legnagyobb megrökönyödésére egy hűtőtáskában közéjük teszem. Úgyis a Meserani kígyófarm felé tartunk, gondoltam jó ajándék lesz egy döglött mamba...

A masszáj törzs tagjai számára engedélyezett, hogy a Ngorongoro vidékén szabadon éljenek, de velük csak akkor kerülhetünk kapcsolatba, ha a kijelölt falvak egyikét meglátogatjuk. Utálom a turista skanzeneket, de az általunk meglátogatott Manyata jellegű falu nem ilyen volt. Persze az autót szabott áron fogadják, cserébe némi táncot, a falusi élet bemutatását és kötelező csecsebecse vásárlási lehetőséget kapunk. Viszont, ha belegondolok, a minimál ruhában, lándzsákkal mászkáló, mobiltelefonos, Ipod-os masszájok csak így őrizhetik meg népdalaikat, szokásaikat és népművészeti kellékeiket. Látják, hogy van értelme, mert a falu pénzt kap belőle és ez talán rávezeti az Eminem-et hallgató fiatal masszájokat is, hogy legyenek büszkék egyedülálló kultúrájukra. Azért kicsit furi érzés, amikor a lefotózott masszáj megadja az e-mail címét és kéri, hogy küldjük el neki a képeket, mert amikor a városban jár mindíg beül netezni...

A következő évben már Gulyás Eszter és barátaink társaságában indultunk a Manyara-tó, a Ngorongoro-kráter és a Szerengeti felfedezésére. Kenya felől érkezve Namanga határvárosnál hajtunk át Tanzániába. A határátkelő masszáj árusoktól, overland teherautós és terepjárós turistáktól hemzsegő forgataga Balkánhoz szokott idegeinket alig viseli meg, az átjutás kultúrált és gyors.

Észak-Tanzánia a szokott arcát mutatja. Aránylag jó utak, a turistákat kedvesen lehúzó helyiek, kommersz masszáj falvak, napsütés és eső. Ez utóbbiról hallottunk, de nem vártuk. Elvileg a száraz évszakban érkeztünk, de a klímaváltozás itt is érezteti hatását, december óta zuhog az eső... Még a helyiek sem láttak ilyet, a Szerengeti Nemzeti Parkból eltűntek az állatcsordák, a gnúk visszafelé vonulnak, a fű magas, a terepjárókból felháborodott turisták hangja száll. Szerencsére a jól bevált helyeken - mint a Manyara-tó és a Ngorongoro-kráter - nyüzsögnek az állatok, és a kígyófarmon egy félvad csíkos hiéna közreműködésével amortizálhatjuk felszerelésünket és ruhánkat. A Szerengetire is van B terv, a szafari sofőrök olyan helyeket és állatokat kezdenek mutogatni, amiket egyébként nem láthatunk. Később izgatottan rádióznak, majd jön a hír, gepárdot láttak. Mindenki siet, az egyetlen zavarodott állatot kb. 50 terepjáró veszi körül...

A vadőrök legnagyobb megdöbbenésére észak felé vesszük az irányt. Az út még a Szerengeti közepén, Seronera körül is járhatatlan, a szavannát elöntötte a víz, de mi bízunk sofőrünk és a Land Rover párosában, így még a leszakadt híd helyén is átjutunk. Igaz, két autó segítségével. Az egyik az innenső partról húz vissza, a másik a túlpartról húz át minket. Nincs más hátra, mint a Szerengeti magasan fekvő síkságáról leereszkedni a Nátron-tó vidékére. Errefelé már integetnek a masszáj gyerekek, látszólag kevesebb turista jár ide, talán a svájci írónő is ide házasodott...

A tó körül szabott árak, sok flamingó és szárazság fogad. Éjszakai kígyászásom eredménytelen, de reggel az egész falu skorpiókat rejtő üvegekkel járul sátramhoz. A huszadik példány után kedvesen visszautasítom őket, indulunk vissza Arushába. A várossal azonos nevű Nemzeti Parkban most járok először, de magyar vadászírók tollából jól ismerem. Itt élt és vadászott Nagy Endre, akit a helyiek Nagi néven ismernek. A vadbőséget látva nem lehetett nehéz dolga. Beugrunk a helyi kígyófarmra, ahol a tulajdonos távolléte sem akadályozza meg a dolgozókat, hogy (némi baksis ellenében) fotózás céljából kiszedjek pár puffogó viperát és kis kobrát a dobozából.

Moshiban, a Kilimandzsáróval szemben lakunk, egész nap a hatalmas hegy panorámájában gyönyörködünk. Meglepő, de a bő csapadék miatt tetejét hó fedi, a hajnali kisgépes repülésen még gleccsereket is látunk.

Moshit helyi busszal kelet felé elhagyva látványosan megváltozik a táj és az emberek viselkedése. Teljesen más világ, az igazi Tanzánia fogad minket. Igazi, olyan értelemben, hogy turistát és terepjáróikat alig látunk (igaz nagyvadakat sem) és az emberek szegényebbek, de természetesebbek és arushai társaiknál. Pangani tengerpartján taxist bérlünk és így vágunk neki az Usambara-hegység erdeinek. A fiatal srác állítja, hogy jól ismeri az utat, de a mindössze 28 km-es távot (igaz 700 méter szintemelkedéssel) három óra alatt tesszük meg úgy, hogy a Toyota Corolla alja folyamatosan a hatalmas köveket súrolja, aztán egy sáros részen elakad és lefullad. Már sötétben ássuk a kocsit, majd a srác leszalad pár kilométert, hogy segítséget hívjon. Én már békákat és kígyókat fognék, de hiába. Megjön a segítség, feljutunk. Csodálatos a hely, Kelet-Afrika egyik utolsó esőerdejében vagyunk. Ennek ellenére a zsákmány csupán pár kaméleon és gyík, az itt élő endemikus bozótvipera minden példányát elhordták már a gyűjtők. Egész éjjel zuhog az eső, másnap csak én megyek kígyászni, lányok inkább a falut járják, miközben egy újszülött köpködő kobra döglött példányát “fogják” nekem.

Kapcsolódó cikkeim pdf formátumban:

1. Buzás, B., Nádai, L. (2007): Észak-Tanzánia és Zanzibár. Szafari, hegymászás és üdülés. – Merhavia, Budapest. 104 pp. ISBN: 978 963 9172 75 3. Itt kapható.

vagy

digiképek (nyers)

vagy

digiképek (nyers)

Uganda

2009-07-12T14:05:00.012+02:00

2007-es utam élménybeszámolója:

Bagi István “Bagusz” barátommal, Kenya felől lépünk be Ugandába. Célunk az új földalatti gombafajok felfedezésén kívül kígyófogás és gorillales. Ez utóbbi kicsit nehézkes. Ugandában két helyen láthatunk gorillát, de a Bwindiben hónapokkal előre elfogytak a 375 dolláros engedélyek, Mgahinga meg bizonytalan. Átmehetnénk Kongóba (DRC) is, de az ott szolgáló magyar idegenlégiósok ezt nem javasolják. Ellentétben a helyi kerítőkkel, akik jó pénzért átvinnének gorillázni. Állítólag teljesen veszélytelen, de mi jobban hiszünk azon utazási irodáknak, akik korábban utakat szerveztek oda, de most nem mernek. Jönnek hírek kirabolt turistákról és az út szélén látott fegyveresekről is. Érdekes módon a helyiek állítják, hogy ezek a kormány oldalára állt lázadók civilben, amíg a légiósok szerint ennek pont az ellenkezője igaz. A hónapok óta fizetést sem látó kormánykatonák átálltak a lázadókhoz és most velük együtt rabolnak... Ruandába is mehetnénk, hogy a Virunga-hegység ottani vonulatain nézzünk gorillákat, de ha sikerül megoldani Ugandában, akkor nem ugrálunk.

Jön a hír, hogy Mgahingába visszatértek a gorillák és a helyszínen is vehetünk engedélyt. Előbb sima túrákkal teszteljük a terepet. Sajnos minden szigorúan szabályozott, a kijelölt ösvényekről letérni tilos, stb. Szerencsére értelmes vadőrt és fegyveres kísérőket fogunk ki, akiknek előadhatjuk, hogy gombászni és kígyászni szeretnénk. Lelkesek, de kígyót nem találunk, csak pár kaméleont. Rádión jön a hír, hogy az előttünk haladó csoport fegyverese látott egy bozótviperát, és ha megvárjuk visszaszalad, hogy megmutassa a helyet. Jön, mutat, de a kígyó már sehol. Azért adok neki egy dollárt. Nagyon hálás érte, fegyveres kísérőink azonnal fegyvert fognak és némi borravaló reményében a Kalashnyikov irányzékát gereblyeként használva kapálják fel a kígyó helye körüli bozótot. Hiába.

Az általunk látott gorillákat egy félvad ezüsthátú hím vezeti, amely harminc éve alatt valószínűleg kellő tapasztalatot szerzett az emberekről, így folyamatosan támad és hajtja el a családot. Izgalmas, nem a szokásos gorillales egy másodlagos erdőben. Ugandában sajnos a nemzeti parkokon kívül eső táj csúnyán leírtva, megművelve. A világon sehol nem láttam még olyan vulkáni krátert, aminek a belső oldalát is művelés alá vonták...

A Bwindi Nemzeti Parkon gyalog vágunk át és a kongói határtól nem messze belefutunk a turistákat váró gorillacsaládba. Fotózni csak kapkodva lehetne, a tőlem pár méterre a sűrű bozótban ülő fiatal hímmel egymást bámulni nagyobb élmény. Mint utóbb kiderül, az utat használó falusiak később órákra megrekedtek az úton csetepatézó gorillák miatt... Ebből sajna kimaradtunk, de az erdő csodaszép.

Állítólag kedves, mosolygós nép az ugandai. Való igaz, de csak a pénzes turistával szemben. Furcsa világ. Állítólag északon, ahol jelenleg polgárháborús állapotok uralkodnak, az emberek még kedvesebbek...

Buhomában a hátizsákos turisták által kedvelt helyen lakunk, este vidám hangulatban sörözünk, sztorizgatunk a világ minden részéről idevetődött arcokkal. Páran a hajnali busszal indulnak vissza Kampalába és még nem sejtik, hogy buszuk félúton karambolozik, felborul és a hátul ülők mind meghalnak.... Köztük pár ivócimbora és fiatal lány is, kilétükre soha nem derül fény... Sajnos az utakon életveszélyes a közlekedés, Kampala pedig a legborzalmasabb főváros közlekedés és légszennyezettség szempontjából. Elég, ha annyit mondok, veri Indiát, ami azért nem semmi.

A Queen Elizabeth Nemzeti Park vadállománya kicsit különbözik a Szerengetiben megszokottól, viszont itt szabadon, megkötések nélkül lehet sétálni. Megyünk is a bozótba lelkesen, egészen az első friss oroszlán- és kafferbivaly nyomig... Táborunkban varacskos disznók élnek szimbiózisban a rajtuk (is) élősködő mongúzcsaláddal, mókás.

diavetítés

vagy

képek itt

nyers digiképek