Tibet
2004-ben felderíteni, majd 2007-ben már utasokkal jártam az alábbi útvonalon. Mindkét alkalommal Nepál felől repültünk Tibetbe.
Lhasa-Kathmandu overland (Tibet útleírás)
Tibetbe mindenki szeretne eljutni. Neve és évezredes történelme misztikumot sugall, területén idegen megszálló hatalom uralkodik, kultúrája kihalóban. Sokáig zárva volt a turisták előtt, de napjainkban a kínai kormány a jó üzlet reményben újra beengedi a turistákat, igaz csak csoportosan.
Október vége van, a kemény tél beállta előtti utolsó menetrendszerinti járattal repülök Lhászába. Kathmanduból felszállva a Himalája jól ismert képe fogad, majd a kapitány bedönti a gépet, így a bal oldalon ülők közvetlen közelről csodálhatják az Everestet és a Cho Oyut. Innentől a Tibeti-fennsík felett repülünk. Alattunk lakatlan, végtelen vadon. Tökéletes jeti élőhely. Hamarosan egy völgyben landolunk, a Gongkar repülőtér ugyanis a várostól 95 kilométerre, egy másik völgy rejtekében található.
A repülőtér új, szakadt buszok, makulátlan egyenruhában feszítő kiskatonák, a kommunizmus utolsó végvára. Az egységesített kínai időzóna mindenkit bezavar kissé, óráinkat a többezer kilométerre fekvő Pekinghez igazítjuk. A kathmandui Thamel negyedben összeszedett és a nagy magasság miatt szédelgő „csoportok” itt még együtt járulnak a tisztviselőhöz, hogy megkapják a tibeti beutazásra szóló engedélyt. Formaság az egész, de az útlevélbe még kérésre sem pecsételnek. Van aki innentől lelép és egyedül próbál továbbjutni, van aki biciklire pattan és 1000 kilométer múlva Kathmanduban száll le a nyeregből. Én is ez utóbbi útvonalon haladok, de terepjáróval.
Lhásza
Másnap reggel már a szálloda tetejéről fotózom a felkelő nap sugarai által megvilágított Potala Palotát, majd gyalog indulok a kisvárosnak tűnő Lhásza felderítésére. A Potala megtekintésével még várok, előbb a sokkal autentikusabb Barkhor Bazár környékén bolyongok. Mindenhol zarándokok, a Jokhang templom előtti tér az 1998-as véres tömegoszlatás óta bekamerázva. Tibet egész területéről érkeznek ide a különböző nomád törzsek képviselői, hogy megtegyék Lhásza környéki zarándokútjukat, melynek egyik legfontosabb állomása a VII. században épült templom. Tiszta vadkelet. Jakpásztorok cowboy kalapban, rókakucsmát árusító prémvadászok és kegytárgyakat kínáló kínai kereskedők bódésora keveredik a templom körüli zarándokút mentén.
Lhásza környékén két kolostort érdemes felkeresni, de ebből csak az egyik látogatás lesz vidám és érdekes. Ez a Sera Kolostor, ahol az itt élő szerzetesek az udvaron vitatkoznak, azaz közösen fejlesztik eme képességüket. Buddhista bölcseletekről vitáznak szinte versenyszerűen egymással. A gondolatmenet befejezése után a beszélő rögtön tapsol és ha a vitapartner nem válaszol azonnal, akkor veszít.
Sajnos a következő látványosság nem ennyire vidám. A Drepung kolostor, a Serához hasonlóan a Lhászát körülölelő hegyoldalban fekszik és a kultúrális forradalom előtt itt élő mintegy tízezer szerzetessel a világ legnagyobb működő kolostoraként tartották számon. Jelenleg 600-an lakják…………. Valódi kísértetváros hangulat, a falon vörös festékkel írt kínai feliratok, amik egyszerűen nem bírnak maradásra, menekülünk innen.
A Dalai Láma nyári rezidenciájául szolgáló Norbulingka Palota felé veszem az irányt, itt található ugyanis Tibet egyetlen állatkertje, mely nem több, mint bármely más kínai börtön-állatkert, de a tibeti fennsíkon egykoron nagy számban élt, ám mára kivadászott állatok képviselőit csak itt vehetjük szemügyre. A Nyugat-Európa méretű tartomány pusztaságain valaha többezres csordákban legelésztek az antilopok, vadjakok és vadszamarak, de az 1959 óta tartó kínai megszállás őket sem kímélte. A katonaság gépfegyverrel lőtte az antilopokat, hogy értékes bundájukat a szomszédos országokban értékesítse. Jelenleg egész Tibet területén egyedül az északi platón található Changtang Rezervátumban élnek nagyobb számban ezek az állatok. A ritka tibeti antilop bundája többet ér, mint az élő állat, így az állatkertben nem mutogatják, de egy betonozott kifutóban egész sok tibeti medvét (Ursus arctos pruinosus) láthatunk.
Reggel végre bejutok a híres Potala Palotába, ami nemrég lett felújítva és modernizálva. A belépőjegy mini CD, amit a mai napig nem mertem megnézni az otthoni gépemen. A hatalmas épületbe hátulról megyünk be és órákig bolyongunk az egykoron a Dalai Lámák székhelyéül szolgáló palota-komplexusban. A sötét folyosókon pont ellentétes irányban haladunk a zarándokok tömegével, akik a turisták vad hordáival mitsem törődve, imákat mormolva helyezik a szentélyekbe adománynak szánt papírpénzeiket. Az épület méreteit jól érzékelteti, hogy a Potalában mintegy ezer szoba és tízezer szentély található. Az épület felső szintjét uraló Fehér Palota előtti tetőteraszon posztoló kiskatona paranoiásan retteg attól, hogy bárki lefotózza. Marad a város látképe, ahol a tájékozott békeharcos hamar kiszúrja a városzéli Drapchi börtönt, ahol számos politikai fogoly tengeti életét.
Barátság Autópálya
Másnap hajnalban elindulunk, hogy kb. egy hét alatt megtegyük a Kathmanduig ránk váró 1000 kilométeres távot a híres Barátság Autópályán (Friendship Hwy.). November eleje van, de ezt még csak a csípős hideg jelzi, az utat egyelőre nem borítja hó. Szerencsére a repülőtér felé vezető műútról hamar leterelnek bennünket, így úttalan utakon autózhatunk a Yamdrok-Tso felé. Az első magasabb, 4740 méteres hágó, a Panchu-la után leereszkedünk a Tibetiek egyik szent tavához, a Yamdrok-Tsohoz. Távolban feltűnik az első magasabb csúcs, az 5925 méteres Ghangri Pelkye. Most még minden hegy érdekes.
Nangartse település (4500 m) után újabb hágó, a Karo-la (5045 m) következik, mögötte a Nojin Kangtsang (7191 m) és gleccsere magasodik. A látvány mindenkivel feledteti a nagy magasságból adódó fejfájást. Szerencsére elég jól aklimatizálódtam, semi bajom, de a terepjárókból kiszálló utasok némi mozgás után már levegő után kapkodnak és remegő lábakkal hupannak vissza az ülésbe. Ezután a 4330 méteres Simi-la hágón való átkelés már meg sem kottyan, lassan beérünk Gyantsébe. Itt található a XIV. századi Dzong erőd kastély
és a Pelkor Chöde kolostor, ahol szintén a zarándokúton lévő nomádokkal találkozunk, de immár az Amdo törzs tagjaival, akik könnyen felismerhetők az érdekesen fonott hajú nőkről. A kolostor arról nevezetes, hogy a tibeti buddhizmus három különböző rendjének ad otthont, ezzel is kifejezve a vallás toleranciáját. Az udvaron magasodó Gyantse Kumbum, ami 35 méteres, többszintes „chörten“, ami a sztúpa helyi megfelelője. Lényegében temekezési hely, melynek szentélyei számtalan festményt rejtenek.
Shigatse
A következő napon már Shigatse városában járunk, ami inkább modern kínai város, mint a Panchen Lámák egykori székhelye. Tashilhunpo Kolostor előtti West Quingdao úton céllövölde és bóvliárusok sora. A Panchen Lámák temetkezési helyéül is szolgáló kolostor régóta a tibeti ellenállás központja. Már az útikönyv is említi, hogy ne álljunk szóba az angolul jól beszélő, álruhás szerzetesekkel, ne beszéljünk politikáról senkivel, és a helyi idegenvezetőknél se feszegessük, hogy hol is van a világ legfiatalabb politikai foglyának tekintett, alig 16 éves Gedun Choekyi Nyima, a tibetiek által választott XI. Panchen Láma.
A lámák sírhelye lenyűgöző és némi adomány fejében természetesen fotózható is. Gyönyörűen megmunkált arany Buddha szobrok és selyembe csomagolt régi könyvek mindenhol, körülöttünk nomád zarándokok, kezükben az adománynak szánt aprópénzzel. A hátsó kapunál fiatal szerzetesek éppen a szent ételek elkészítésével foglalatoskodnak, őket fotózgatom. Már a kapuban pakolom el a felszerelést, amikor megjelenik egy nagyobb csapat nomád akik a szerzeteseket próbálják rávenni a szentélyek záróra utáni kinyitására. Sikerül megegyőzniük, jöhetnek, éppen csak annyi időm van, hogy előkapjam a fényképezőgépet és már fotózom is a felém hömpölygő törzsi arcokat.
A szállodában nincs fűtés, ami egy tipikus kínai sajátosság. A legjobb szállodákban is a takarókra bízzák az elfagyott végtagok felmelegítését. Akkor vajon hová megy a Tibeti-fennsíkon megtermelt rengeteg energia? Nappal tűz a nap, egész jó idő van, de a pekingi időszámítás szerint korán beálló sötétség miatt hamar eljön a pillanat, amikor muszály hálózsákba bújni és itt átvészelni a szállodai szobában uralkodó fagypont körüli hőmérsékletet.
Irány az Everest vidéke
A Yulong-la hágón (4520 m) átkelve megpillantjuk a hatalmas Langtang-hegységet, mely 7-8000 méterrel emelkedik a tengerszint felé. Szemből kanadai biciklisek érkeznek, nyelik a teherautók által felvert port rendesen. Az értelmetlenül gyors száguldásnak köszönhetően már kora délután megérkezünk Lhatse városába, mely 4050 m-es magasságával szinte alig emelkedik ki a Tibeti-platóból. A kisvárosban nincs mit tenni, Internet sehol, kínai katonák, kurvák és telepesek mindenhol. A Tibetan Farmers Adventure Hotel előtt félrészeg, városba letelepített nomád zenél nekünk, sofőreink kártya mellett söröznek, alvás. A holnapi nap talán érdekesebb lesz.
Valóban, utunk legmagasabb hágói várnak ránk, aki eddíg nem esett össze, az ma még simán megteheti. Az 5220 méteres Lhakpa-la a Barátság Autópálya legmagasabb pontja, egyben a Qomolangma Rezervátum kapuja is. A helyiek még itt is lovaskocsikkal vagy traktorokkal oldják meg a tömegközlekedést, hiszen Lhásza óta csak a városok környékén találkoztunk aszfalttal. Igaz, mindenhol gőzerővel folyik az autópálya építése. A hatalmas, gigászi beruházásokkal egész Tibet területén találkozhatunk. Vízerőművek, atomtemetők, rakétasilók, fakitermelés, bányászat. Ezek a szavak jellemzik ezt a tájat, melyet a számüzetésben élő Tenzin Gyatso, azaz a XIV. Dalai Láma hatalomra kerülése esetén azonnal Nemzeti Parkká nyílvánítana, hogy létrehozza a világ legnagyobb védett területét. Amíg nem késő…
Tingri a hegymászó expedíciók kiindulópontja, ahonnan könnyedén elérhető az Everest (Qomolangma) alaptábor és a Cho Oyu is. A kisváros nem sokban különbözik az eddigiektől, az utcán együtt biliárdoznak a helyiek és a kínai katonák. Ebédre a jól bevált „momot“ fogyasztjuk, ami hússal és zöldségekkel töltött lepény és elég tápláló. Hozzá az elmaradhatatlan jakvajas tea, mely sós, zsíros, de a nagy magasságban és hidegben nélkülözhetetlen és korántsem olyan rossz, mint egyes kényes hegymászók terjesztik. Megkóstoljuk a tibeti forró sört is, ami különösen érdekes, hiszen a mini boroshordóra emlékeztető korsót színültig töltik maláta szemekkel, majd ezt kell felöntenünk egy termoszból forró vízzel és egy alul laposra kalapált alumínium szívószál segítségével már fogyaszthatjuk is az előttünk felforrt nedűt. A La Lung-la már csak 5124 méteres, az itt pihenő biciklisek szerint nem rosszabb, mint a közeli Tong-la (5120 m) hágó.
Nyalam
Elértük a kínai-nepáli határvárost, Nyalamot. Még alszunk egyet, majd holnap leautózunk a hídhoz és átkelünk a lelki béke szigetének tartott Nepálba. Az átmenő gépjárműforgalom egyelőre tilos, így a rakományt és az utasokat mindkét oldalon átpakolják. A jó kapcsolat és az üzlet reményében állítólag hamarosan beindul a távolsági buszforgalom is a két nagyváros, azaz Lhásza és Kathmandu között, de ismerve az utat, ez nem lesz egy leányálom. A Tibeti-fennsíkról a Kathmandu-völgybe leereszkedő szakaszt az esős évszakban rendszeresen elmossa az áradás, ilyenkor a hegymászó expedíciók felszerelését is kézben kell átvinni. A túránkat szervező cég nepáli főnöke a határon várt minket, most ő meséli, hogy a legutóbbi Cho Oyu hegymászó expedíció teherautói is elakadtak egy hegyomlásnál és ő több ezer dollár bukott csak ezen a pár kilométeres szakaszon. Gyalogos teherhordókat kellett fogadnia, majd a másik oldalon újabb teherautókat bérelni, ami ilyen esetben nem olcsó mulatság.
Az első nepáli város, Zhangmu óta gyorsabban haladunk és pár óra múlva már kedvenc kocsmánkban, a Rum Doodle-ben isszuk a sört és elmélkedünk a látottakon. Nem bírom ki és másnap betérek Kathmandu talán egyetlen, autentikus tibeti éttermébe, a Jak-ba, ahol némi nosztalgiával zöldséges momo-t, jakvajas teát és tibeti forró sört rendelek.
Tibeti kalandozás
Aki bal oldalon ült, az Kathmandu felől repülve már látta az Everestet és a Cho Oyut, most viszont megszédül a nagy magasságtól. Megérkeztünk Tibetbe, a Gonggkar repülőtér vadiúj termináljába. A formaságok elintézése után már száguldunk is Lhásza felé, de a korabeli utazókkal ellentétben, országúton és egy új alagúton keresztül érkezünk a modern kínai városba. A Potala Palota szomszédságában álló bevásárlóközpontok látványa meglepő, de nem változtat az érzésen, amikor másnap hajnalban a messze földről érkezett zarándokok seregével együtt lépünk a Dzsokhang templomba, hogy velük együtt szívjuk magunkba az áldozati füstölők és a jakvajas mécsesek illatát. Igazi vadkeleti hangulat uralkodik, már a Barkhor Bazárban is érezzük, hogy az állatbőrökbe öltözött, szőrmekucsmát viselő nomádok nem lesznek tapintatosak, ha a számukra szent helyekre tartanak, így természetesnek veszzük lökdösődésüket, ahogy a belső szentély felé igyekeznek. A félhomályban korabeli szobrok és a falakról lógó thangka festmények körvonala rajzolódik ki és valami egészen furcsa, földöntúli hang, a szerzetesek kántálása. Ezek után a Potala Palota bejárása gyerekjátéknak tűnik, itt elsősorban a turisták csoportjaival kell versenyt futni a meredek lépcsőkön, hogy még kisebb tömegben érezhessük át a dalai lamák egykori lakhelyének monumentalitását.
Másnap terepjárókba szállunk és nekivágunk a Kathmanduig visszavezető, kb. ezer kilométeres útnak. A pár éve még hetekig tartó út folyamatosan épül, lassan az egészet aszfalt borítja, de a környező tájon, a körülöttünk magasodó hétezresek világán ez még semmit nem változtat. Igaz, egyre kevesebb nomádot látni az utak mentén, őket a kormányzat falvakba telepítette, de hagyományos életmódjukat nem bírják feladni. Az út szélén jakokkal szántó család barátságosan integet felénk, jakvajas teára invitálnak. A kényesebb hegymászók által egyenesen borzalmasnak titulált ital kellemesen meleg, ha levesként fogyasztjuk, hamar megértjük lényegét. Forró, zsíros, élénkítő és sós egyben. Mi másra lehet szükségünk a Himalája és egyben a Föld legmagasabban fekvő felföldjén túrázva?
Az útközbeni városok látnivalóit - Pelkör Csöde kolostor, Kumbum sztúpa, Tashilhunpo kolostor, Szákja kolostor – felsorolni is nehéz, a Csomolungma Nemzeti Park felé letérve egy más világ vár minket. Megérkeztünk a világ tetejének kapujához, előttünk a völgy végében valóban a világ legmagasabb hegye, az Everest magasodik. Szerencsénk van, kristálytiszta az idő, így már azzal sem törődünk, hogy a kínai szállodákban, így a Rongpu kolostornál lévőben sincs radiátor. Mit számít ez, ha a teraszon csillagászati távcső áll, amivel szabadon kereshetjük a csúcshódításra készülő hegymászók táborait?
Hajnalban kelünk, sofőreink az előző éjszakai kártyapartiban elfáradva horkolnak. Kint még sötét és némi havat kavaró szél. Fejlámpa fel, irány az Everest alaptábor. Érdekes, de az ötezres magasságot már nem is érezzük, eleinte. Aztán lassul a csapat, a nomádok sátortáborát elérve már várjuk az út végét. Pedig alig jöttünk pár kilométert. De hova is csöppentünk? Az út két oldalán terepjárók és nomád sátrak, pontosabban szállodák: Hotel de California, Snowland Hotel, Hotel Yak and Yeti, Himalaya Hotel, mókás nevek. A turisták most ébrednek és indulnak a hegy lábához, de nem gyalog, hanem lovaskocsin. Hangulatosnak tűnik, lefele tuti ezzel jövünk. A hegyoldalban kisebb kőomlás, de pánikra semmi ok, csak a ritka kék juhok ijedtek meg a mormotáktól.
Konténer, rajta kínai zászló, majd egy tábla tudatja oxigénhiányos agyunkkal, hogy elértük az 5200 méteren fekvő Everest alaptábort. Utolsó erőnkkel felkapaszkodunk egy kis dombra és a szélben lebegő imazászlók előtt ülve próbáljuk befogadni a látványt. - Mintha csak az Alpok lenne, de hiányoznak a tehenek. – jegyzi meg valaki. De nem, ez valóban az Everest. Hamarosan mindenki közelebb szeretne menni, de erre csak a drága hegymászó engedély birtokában van lehetőség. Pedig a gleccser alja nem is tűnik olyan távolinak és szintben van. – búslakodunk. A barátságos útépítők már itt is megjelentek és megengedik, hogy geodéziai földmérőjük szálkeresztjében is megnézzük a hegy csúcsát. Jövőre Olimpia és a kínai kormány szeretné, ha valaki felvinné a lángot a hegyre. – magyarázzák lelkesen. Ezért vannak ők is itt, hogy kiépítsék az utat a turistáknak.
Az alaptábort elhagyva, úttalan utakon vágjuk le az utat a Barátság Főútvonal felé. Szemből külföldi terepbringások küzdenek a megáradt folyóval, immár csurom vizesen tekernek az alaptábor felé.
Lassan ereszkedünk a Világ legnagyobb lejtőjén, majd egy szűkülő folyóvölgybe érünk. Az utat már itt is aszfaltozzák, pontosabban előkészítik erre. Az előttünk átfolyó vízesések, az alattunk lévő szakadék és a folyamatos esők nem kedveznek az útépítésnek, terepjárónk inkább lépésben halad. A „Pokol kapujába” érkeztünk, kérdés, hogy merre nyílik? A hideg, kopár fennsík után üdítő látvány a hegyoldalakat borító élénk növényzet, a pára és a lent hömpölygő, éltető víz látványa. Legalábbis számunkra, de lehet, hogy a tibeti nomádokat elriasztaná ez a szokatlan látvány.
Kapcsolódó cikkeim pdf formátumban:
1. Buzás, B. (Tashi Delek) (2005): Tibet. Kína árnyékában. - Világjáró Utazási Magazin V. (5): Címlap, 4., 32-38. PDF
vagy