Marokkó
2002 és 2008 között összesen hét alkalommal vezettem buszos és egy alkalommal terepjárós túrát Marokkóba. Hét alkalommal másztam meg Marokkó (és az Atlasz) legmagasabb pontját, a Toubkal hegyet (4165 m). A háromhetes utak során Budapestről indulva mintegy tízezer kilométert buszozunk, ebből Marokkóra 4000 km jut.
Az alábbi leírás a terepjárós út élménybeszámolója, Berber terepen címmel.
A ferihegyi repülőtéren még csak én sejtem, hogy milyen kaland előtt állunk, este a Djemaa el-Fna főtéri kifőzdében falatozva már a többiek is. Az utcai kifőzdék, a bazár és a mutatványosok látványa mindenkit megigéz. Európához szokott érzékszerveinket vadonatúj és intenzív benyomásokkal szoktatjuk a marokkói világhoz.
A másnapi városnéző túránk során sajnos nem látszanak a Magas-Atlasz hófödte csúcsai, de már csak egyet kell aludni és terepjárókba szállunk, hogy közelebbről szemléljük meg a Berberek lakta vidéket. Marrakech egyik legrégebbi szállodájában, a Hotel Aliban már sok világutazó és Afrika-expedíció megfordult, így a recepciós ügyet sem vet az épület elé parkoló Land Rover Defender 110-es terepjárókra. Bezzeg mi. Végre megtudjuk, hogy milyen is a Landy érzés, azaz a világ egyik legklasszikusabb terepjárójának használata.
A Moulay Brahim-szurdok felé vesszük az irányt, nekem Asni faluig ismerős a táj. A nyári buszos utakon itt szállunk át a teherautók platójára, mely Imlilbe szállít bennünket, Mohammed házához, a Toubkal-túra kiindulópontjához. Szemeim már a teherautókat keresik, de ehelyett mi hajtunk le az útról, hogy az Imlil felé vezető völggyel párhuzamosan haladjunk a Magas Atlasz hatalmas csúcsai és kopár gerincei felé. A Kick-platón találkozunk az első félnomád berber törzs, a Sluh tagjaival. Hussein és Nourdinne is eme törzs tagja. Moulay Ibrahim faluban kecskehúst veszünk, majd hamarosan megállunk, de szerencsére nem defekt vagy más műszaki hiba miatt (hiába, a tíz éves Landyknek kutya baja), hanem egy kiadós ebéd kedvéért. Fenyőerdőben készül az étel, szakácsunk, Hussein, Nourdinne és a két sofőr jóvoltából. A korábban említett Mohammedet régóta ismerjük, évek óta ő szervezi a Toubkal-mászáshoz szükséges felszerelés szállítását, illetve ő lát vendégül bennünket. Ő most nem jött, de Hussein szintén Imlilből származik és kívülről fújja a „Virágom, virágom” kezdetű dalt, pláne, ha magyar lányokat lát a közelben… Nourdinne rokon, pontosabban Mohammed unokaöccse, egyébként egy jókedvű hegyivezető, aki már több, mint százszor megmászta a Toubkalt és a „sárga bögre, görbe bögre” illetve a „egy kupac kopasz kukac” kezdetű mondókák berberesített változatát rappeli ha kell, ha nem. A két sofőrt egyelőre ők sem ismerik, egyikük ráadásul arab, aki nem beszél más nyelven, azaz berberül és franciául sem.
– Makai mouskil! –mondja erre minden berber, azaz –Semmi baj! – mondanák magyarul, de erre még csak Nourdinne képes.
Az ebéd egyszerű, de a különböző fűszerekkel fantasztikusan ízesítik. Sokáig nem henyélünk, csodálatos fenyőerdőkön keresztül folytatjuk utunkat az Ourika-völgyben, egészen Setti-Fatmáig. Késő délután érünk ide és rögtön „felmászunk” egy vízeséshez. Sofőreink eközben a folyóban autózva haladnak tovább, hogy felépítsék első táborunkat. Mire befutunk már rotyog a leves, melyből Hussein minden nap annyit főz, amiből egy közepes napközistábor is jóllakna. Az éjszaka nyugodtan telik. Vacsorázunk, mentateát szürcsölünk, majd a teának köszönhetően fél éjszaka virrasztunk és a környék békaállományának vadászmódszereit tanulmányozzuk. Sofőreink a terepjárók tetején horkolnak.
Reggel elhagyjuk az Ourika-völgyet és nemsokára a 2260 m magas Tizi-n-Tichka hágóra kanyargó szerpentinre érkezünk. Útközben néhány alkalommal megállunk fotózni és a különböző fosszíliákat és ásványokat árusító berberek portékáit megszemlélni. A hágón túl már az igazi „Dél“ azaz Marokkó kősivatagainak világa köszönt minket. Érintetlen és kopár tájakon utazunk és nagyon sok idő eltelik, amíg szembe jövő autót látunk. A Maliba vezető ősi karavánúton járunk, melyet évszázadokon keresztül használtak a Szahara kereskedői. Délután érkezünk Teoluet (1800 m) városkába, ahol megebédelünk és megnézzük az itteni Elglaoui kashbát. A kashba az észak-afrikai berber nép sárból és agyagból épült erődítményszerű épülete. Teoluet kashbája tulajdonképpen egy palotaszerű agyagvár, mely egészen 1956-ig szolgált az erős Glaoui törzs központjaként. A törzs vezetői még a francia megszállás ideje alatt is gyakorolhatták az önálló „kiskirályságuk“ feletti hatalmat. Ez a függetlenség csak 1956-ban, Marokkó függetlenné válásakor szűnt meg. Kashbájuk romos, de csodaszép. Az Ounila vádi, azaz időszakos folyó száraz völgyében utazunk tovább a közeli Ait Benhaddou városáig és annak kashbájáig. Ezt már jól ismerem a buszos utakról, de mindig lenyűgöz a dombon magasodó, meglehetősen épp kasbah látványa. Bejárjuk az építmény sikátorait, majd felmegyünk a kashba feletti dombra a régi magtár romjaihoz. Ez a hely rengeteg híres film díszletéül szolgált: Názáreti Jézus, A Nílus gyöngye, Indiana Jones, Múmia vagy a Gladiátor. Ait Benhaddou kashbája szerepel az Unesco Világörökségek listáján is. Terepjáróink megint előresiettek, hogy felépítsék mai szállásunkat a Mellah-folyó partján felállítva sátrainkat. Munkálkodásukat a magtárból figyeljük, majd mikor felszáll az első füstoszlop, azaz Hussein tudtán kívül jelt ad korgó gyomrunknak, kis csapatunk egy emberként megindul a jelzett irányba. Nincs könnyű dolgunk. A terepjárók vígan átlábaltak a folyón, mi már a gatyaszár felhajtásnál tartunk, mikor felfedezünk egy ösvényt a partmenti löszfal mentén.
Itt tennék egy kis kitérőt, hogy bemutassam a tábort, ami két hagyományos „berber sátorból” és egy meglepetésből áll. A berber sátrak felállítása egyszerű és gyors művelet, igaz minimum három ember szükséges hozzá és kicsit a régi endékás sátrak állítására emlékeztet, amik transzportálásához kombi Wartburg vagy utánfutó kellett. A három ember egyike egy vastag rúddal a kezében bemászik a ponyva alá és a sátor geometriai közepén éktelenkedő lyukba helyezi a botját, majd felállítja az egészet. Másik kettő ekkor kezd feszíteni és a talált kövekkel cölöpöket verni. Ennyi. Kék sátor a konyha, fehér a közösségi helyiség, azaz ebédlő és igény szerint hálószoba. Hussein bátor ember, mert a konyha beüzemelése közben mire sikerül begyújtani a „sütőt” a gázpalack tartalmával akaratlanul telenyomja a sátrat… Persze verhetünk saját, kétszemélyes sátrat is, hiszen ez mindenkinek jár, de ezt csak a párok használják ki… Nourdinne, Hussein és én legtöbbször a szabad ég alatt alszunk.
És végül a meglepetés: egy salgó állványból eszkábált fürdőszoba, kék, zippzáras ponyvával. Alul nyitott, így bármelyik bokorral kompatibilis. Arra állunk, így nem lesz sáros a lábunk, melegvizet Hussein folyamatosan gyárt. Zuhanyozás közben a csillagos égboltra pillantva, valóban összkomfortos táborban érezzük magunkat.
Reggel a közeli Ouarzazate városába utazunk. A Magas-Atlasz és a tőle délre fekvő Sarhro-hegység közt elterülő város eredetileg egy francia helyőrség volt, mely csupán 1956 után indult fejlődésnek és mára Marokkó Atlaszon túli területeinek központjává vált. A Szahara határában és a Dades folyó völgyében fekvő városka legfontosabb épülete a Taourirt kashba, mely a Kashbák-völgyének egyik legnagyobb agyagerődje. Végigjárjuk az Unesco védelme alatt álló épület szépen felújított termeit, majd beszállunk terepjáróinkba és betonúton Skoura kisvárosig utazunk. Innen újra terepen, poros, hegyvidéki utakon haladunk, melyek a 4071 m magas Ighil M’Goun csúcs alatt kanyarognak. Imi-n-Oulaoun után az Ait Zaghar-folyó száraz medrében barlanglakások mellett haladunk el. Kár lenne kihagyni, megállunk, nézelődünk. A semmiből előkerül egy látszólag többszáz éves néni, az Ait Itto törzs helyi képviselője és egy homokozóvödörből tojásokat árul. Pigmeusokat idéző termete ellenére hamar kiosztja vezetőinket és nem enged a tojás árából. -Talán valami ritka sárkány tojásait árulja. -érvelek a néni mellett. Újra a Magas-Atlaszban vagyunk és a „rózsák völgyének“ is nevezett Qalat M’Goun szűk völgyében utazunk, de közben a 1834 m magas Tatrarate-platónál megállunk fotózni. A kora délutáni órákban érkezünk Ait-You városába, mely a Dades-szurdok felső, izgalmas szakaszának a bejáratában fekszik. A vidékre a hammada, azaz a kősivatag jellemző. A hammada többek szerint olyan, mintha egy centrifugára állított mosógépen járnánk a vidéket. Mindenesetre megéri, mert útközben különleges formájú sziklák és kashbák mellett haladunk el, majd mandula- és fügefák közt utazunk tovább Msemrir faluig, ahol a falu utáni kopár völgyben verünk tábort.
Nutellás kenyérből álló, kiadós reggelink elfogyasztása után úttalan-utakon indulunk tovább Msemrir faluból. Ez is egy ősi útvonal, melyet a helyi nomádok rendszeresen használnak, de az autó rugózásának nem tesz jót. Hatalmas, gömbölyű köveken egyensúlyozunk, mire elérjük a 2621 méteres tengerszinti magasságon fekvő Tiz-n-Tizgui hágót, ahol nemcsak fossziliákat találunk, de az Ait Atta törzs tagjait is. Egyikük szamárhátra pakolt kiskecskéket visz a piacra, felesége csak szimplán bámészkodik Én fotózási célból és néprajzi érdeklődésem kielégítésére a közeli dombon álló sátruk felé veszem az irányt, de a hatalmas pásztorkutyák hátrálásra késztetnek, így óvatosan lehátrálok a dombról, miközben folyamatosan a –Szép kutya, okos kutya, nem harap a kutya! -című életmentő szöveget mormolom.
A Tamtatoucht-hágóról még nagyszerűbb kilátás tárul elénk. Folytatjuk utunkat, majd nemsokára „felülről“ érkezünk meg a Todra-szurdok 300 m magas, függőleges sziklafalai közé. Bejárjuk a gyönyörű szurdokot, mely nem hosszú ugyan, de annál látványosabb. A hatalmas falak csaknem függőlegesek és gyakran sziklamászók vagy Korbi gyakorol rajta. Elhagyjuk a szurdokot és rögtön Tinerhir pálmaerdejébe érkezünk, ahol megebédelünk. Néhány helyen megállunk fotózni, hiszen a városka kashbái és a hatalmas datolypálmaerdő különleges látvánnyal bírnak. Ezután 2-3 órát betonúton haladunk Erfoud városáig, majd déli irányba, a Szahara felé fordulunk. A hammada milliárdnyi apró kavicsából álló kősivatagán keresztül haladunk egészen Merzouga sivatagi városába. Már itt észleljük a közelgő homokvihar jeleit. Ez az útvonal szinte minden évben szerepel a Párizs-Dakar Rally útvonalában, de homokvihart még ők sem nagyon láttak. Merzouga mintha az isten háta mögött volna, az utolsó lakott helyek egyike Algéria és a Szahara könyörtelen homoksivataga felé. Merzouga mellett az Erg Chebbi homoksivatag látványos dűnéi emelkednek, melyek magassága a 200-300 métert is eléri. Elfoglaljuk szállásunkat egy egyszerű vendégházban, majd teveháton indulunk a homokdűnék felfedezésére. Esik az eső (!) így aránylag könnyen haladunk a dűnék közt fekvő Obira-oázis felé. Nourdinne, a tevehajcsárok és én gyalog megyünk, de a mindössze 5 kilométert rendesen megszenvedjük. Dűnéről le, dűnére fel toronyiránt.
Kora hajnalban egy rövid túra keretében felgyaloglunk az Erg Chebbi homoksivatag egyik legmagasabb, közel 100 m magas dűnéjére. A finom homokban nem könnyű felfelé kapaszkodni, de a fáradtságot mindenképpen megéri a túra, mert egy fantasztikus sivatagi napfelkelte látványát csodálhatjuk meg. Nagyszerű tájkép bontakozik ki előttünk, szinte a Szahara kellős közepén érezhetjük magunkat. A dűnék formája, nagysága és színe egyaránt az algériai nagy homoktengereket idézi. Nem véletlen tehát, hogy néhány éve itt forgatták a Múmia című amerikai film számos jelenetét. Napfelkelte után összeszedjük a csapatot és tevékkel visszatérünk Merzougába. Többen fagylaltot és jégkrémet követelnek….
A reggeli után beszállunk terepjáróinkba és Taouz oázisának érintésével magunk mögött hagyjuk a civilizációt. Elhagyjuk az utakat és a lakott településeket, hogy a Szaharában, az algériai határ mentén autózzunk. A Párizs-Dakar Rally rajongói ezeket a tájakat már számtalanszor megcsodálhatták a tévéképernyőn keresztül, de most igazából itt lenni kicsit más érzés. Az Oued Rheris folyó félszáraz medrén átkelni nem kis mutatvány. Kb., mintha a Duna kiszáradt medrén készülnénk átszelni egyik rakparttól a másikig. Középen sós iszap, a második autó bele is süllyed, de kitoljuk. Igaz közben térdig süllyedünk az iszapban. Utunk leírhatatlanul szép sivatagi hegyek és gigantikus kanyonok közt vezet; a vidék valóban Colorado tájaira emlékeztet. Dél körül egy olyan sivatagi kútnál ebédelünk, amit még a kimondottan szaharai bolyongásokra kiadott Michelin térkép sem jelöl. Nemsokára egy várromhoz érünk, mely a hangzatos Oubahlou nevet viseli és teljesen lakatlan. Fura hangulata van, ami elég meggyőzően tükrözi a sivatagi érzést.
Immáron a széles Draa-völgyben autózunk, ami egykoron a legnagyobb szaharai folyó lehetett. Már látjuk a Zagora-oázist, ami Ouarzazate városához hasonlóan csupán egy helyőrség volt a francia gyarmati időkben, de mára egy kb. 100 km hosszan elnyúló oázist rejt magában. A település az utóbbi évtizedekben fejlődött fontos oázisvárossá. A gyönyörű pálmaerdőket elhagyva áthaladunk a drámai hatású Tizi-Beni-Selmane hágón (747 m), majd megérkezünk Oulad Driss városába. A sivatagi kisváros legfőbb nevezetessége egy kisebb kasbah és a benne kialakított múzeum, mely a környéken élő népek életébe enged bepillantást. Meglepetésként egy gyönyörű kempingben alhatunk.
Reggel egy csoportkép kedvéért megállunk az Erg Lihodi homodűnéknél, majd M‘Hamid oázisban feltankoljuk ivóvíz készleteinket, majd a Szahara egyik legnagyobb és legszélesebb vádijában, a Draa kiszáradt medrében haladunk tovább. A termékeny folyóvölgytől néhány száz méterre eltávolodva már a könyörtelen kősivatag és pár akácia fa veszi át a datolyapálmák helyét. 52 nap távolságnyira vagyunk a Maliban fekvő Timbuktu városától – tevével…
A Draa folyó kiszáradó medrében vezető utat csak tapasztalt vezetőink ismerik. Hiába a keréknyomok, az út többször elágazik. A Chagaga homodűnék közti átkelést követően egy plató mellett haladva döbbenünk rá, hogy egy hajdani tenger alján autókázunk. Mindent elborít a Devon kori fekete mészkő, benne a hajdan élt tengeri állatok fossziliáinak ezrei. Nem bírjuk ki, megállunk gyűjtögetni. Az időszakos Iriki-sóstó medre természetesen csontszáraz, de ez Husseint cseppet sem tántorítja el attól, hogy fűben-fában orvosságot keressen. Hamarosan talál is pár száraz kórót, mely elmondása szerint kiválóan alkalmas a gerincfájdalmak és az ezzel szorosan összefüggő impotencia kezelésére. Én a szárított és porrá őrölt szopósegérre esküszöm, de a tapasztalt berber „patikust” nem lehet meggyőzni. Igazát bizonyítandó, különböző tornamutatványokkal szórakoztatja a csapat lánytagjait. Ismét a Dakar Rally útvonalán haladunk, ami abból látszik, hogy a korábbi egy keréknyomból hirtelen száz lett. Enduro motorosok előznek, akik talán már a jövő januári rallyra készülnek. Foum-Zguid város előtt egy katonai ellenőrző ponton haladunk keresztül. Hiába, közel az algír határ.
A Bani-hegy lábánál, egy folyó partján, pálmafák árnyékában verünk tábort. Saját kis oázist találtunk, mely talán a leghangulatosabb szállásunkká vált utunk során.
Reggel elhagyjuk táborhelyünket és áthaladunk egy 1190 m magas és egy 1690 méteres hágón, míg végül megérkezünk Tazenakht városába. Itt megnézzük a helyi, törzsi szőnyegeket, megkóstoljuk a sáfrányból készített teát, majd a Siroua-hegység felé vesszük az irányt. Északi irányból kerüljük meg a hegység 3304 méteres vulkáni csúcsát, miközben szinte teljesen izolált falvakon haladunk keresztül és nemsokára megérkezünk Aoulouz városába. A Sous folyó forrása környékén épült városban nem sokat időzünk, hanem immár betonúton, de nem kevésbé látványos útvonalon autózunk az Atlasz-hegység felé. Felkapaszkodunk a 2092 m magas Tizi-n-Test hágóra, ezzel átkelünk a Magas-Atlasz északi oldalára. Itt felkeressük a XII. században épült és nem muszlimok számára is látogatható Tin Mal mecsetet, melynek minaretjéből remek kilátás nyílik az Nfiss-völgyre. A Toubkal régió fenyőerdeiben haladunk egészen Asni faluig, ahol már megfordultunk túránk elején. Egyre jobb utakon térünk vissza lassan a civilizációba, azaz Marrakesh városába. Fáradtan, de élményekkel tele győzködjük a közlekedési rendőrt, hogy engedje be autóinkat a Hotel Ali elé, majd irány a főtéri kifőzde……….
Hiába vagyunk arab országban, utazásunk során csak most találkozunk ismét arabokkal, hiszen a berberek a hegyekben és a Szaharában laknak.
Kapcsolódó cikkeim pdf formátumban:
1. Buzás, B. (2004): Berber terepen. - Baraka Világjáró Klub hírlevele.
2. Buzás, B. (2004): Berber terepen. - Radio Tourist. radiocafe.hu
3. Buzás, B. (2004): Berber terepen. - Mount Everest IV. (5): 38-41. PDF
4. Buzás, B. (2006): Marokkó. A Berberek földje. - Világjáró Utazási Magazin VI. (8): 26-35. PDF
5. Buzás, B. (2007): Az Atlasz tetején. – Outdoor Sport IV. (32): 4, 78-83. PDF
vagy