Pápua Új-Guinea
2006-ban az indonéz Pápua tartomány felől léptünk át a sziget keleti felére. Úticélunk a Sepik-folyó vidéke volt, ahonnan tucatnyi törzsi faragással és maszkkal tértem haza. Csodálatos ország, barátságos emberek. A Felföld és az északi szigetek miatt még visszamegyek párszor.
Utazás a Kőkorszakba - útleírás
Még ma át kéne jutnunk a határ túloldalára, Pápua Új-Guineába. Az ehhez szükséges beutazási engedély birtokában ez simán menne, de Ausztrália magyarországi nagykövetsége - aki az engedély kiállítására hivatott - keresztülhúzta számításainkat. Az engedély bepecsételésénél a legkorábbi beutazás időpontját írták rá a legkésőbbi helyett, így engedélyeink már lejártak. Sebaj, a mai napra felbérelt fixer (hívhatjuk guide-nak is) ismeri a dörgést. Irány a helyi PNG konzulátus, ahol némi ráfizetés ellenében hamar lepecsételik engedélyünket, mehetünk a határra.
A korábbi pecsét birtokában eleve oda indultunk volna, de előtte Jayapurában ki kell lépni Indonéziából és félő volt, hogy amennyiben a Pápuák nem engednek be, két határ között rekedünk.
A határátlépés simán megy, a túloldalon mindenki beszél angolul, a kibérelt minibusz (PMV) már robog is velünk a legközelebbi város, Vanimo irányába. Ez a nap az ügyintézésé, első utunk az indonéz konzulátusra vezet, hogy a későbbi visszatéréshez új vízumot szerezzünk. Elbuktuk, ma már nem veszik be a kérelmet, csak holnap, az ügyintézés pedig szigorúan 24 óra… Egy nap a semmilyen kisvárosban, de még szerencsésnek mondhatjuk magunkat, mert a konzulátus az egész jövő héten zárva tart. Vanimóban egyedüli látványosságot csupán a maláj fakitermelők telepe és az itt állomásozó ausztrál katonák barakkja nyújt. A fakitermelő cég brutális irtást végez, heti négy hajó fát visznek el, ami a legnagyobb teherhordó hajókat jelenti…
Célunk a világ legnagyobb folyamai között nyilván tartott Sepik-folyó, ami innen csak légi úton közelíthető meg. A Felső folyásvidéket vennénk célba, a határmenti kisváros, Green River eléréshez a Dove Air egyetlen Cessnáját bérelnénk ki, de a barátságos pilótának már nincs elég üzemórája. Pontosabban a következő esedékes szerviz előtt már nincs szabad kapacitása. Marad a menetrendszerinti járat Wewakba, ahol Laka, PMV-s barátunk rokona vár minket. Nincs a reptéren, muszáj szállás után néznünk. A jól ismert hátizsákos tanya, azaz Ralf háza a várostól messze van, de azért rácsörgünk. Hihetetlenül segítőkész, de pont teltház van nála. A Wewak Guest House-ban kötünk ki, egy Kusturica filmet idéző, szerb vendégszálláson. Olcsó és a célnak megfelel. Este befut John, Laka rokona, aki holnap saját terepjáróján fuvaroz minket a Sepik folyóhoz, Pagwi faluba. Errefelé mindenki az útonálló bandák, a rascal-ok támadásától óv minket. Péntek van, fizetésnap, éjjel valóban kockázatos lenne nekivágni a 160 km-es útnak. A rascalokat kicselezendő, holnap hajnalban indulunk, amikor reményeink szerint minden valamirevaló útonálló már részegen fetreng az útszéli árokban.
Valóban sima az út, az útbaeső falvak lakossága barátságosan integet és mintegy három órás autózás után Pagwiba érkezünk. John csupán egyetlen embert ismer itt, a helyi papot, Patrick atyát. Megtalálni nem nehéz, a kis faluban nagyszabású ünnepséget tartanak, az atya és vele együtt a zene ütemére bételt rágó társai egy emelvényen állva szónokolnak, előttük két közeli falu lakossága teljes harci díszben zenél és táncol a faluház előtti téren. Kuszkusz sapkás emberek, krokodilpikkely mintás, egész hátas hegtetoválások, vad arcok és félmeztelen öreglányok jellemzik az ünnepséget. A mulatság végén Patrick atya is előkerül. Helyi arc, aki folyamatos bételrágás közben tájékozódik felőlünk. Felhívjuk figyelmét, hogy korábban errefelé két magyar misszionárius is tevékenykedett, de szerencsére mindkettőt jól ismerte. A jelentkező hajósokat fölényesen pályáztatja, végül Jaspen-ra, egy negyvenes emberre esik a választása. Az ötnapos túra árában gyorsan megállapodunk, megvesszük a szükséges benzint és már indulunk is felfelé a folyón Ambunti irányába.
A Sepik errefelé széles, partja magas és sűrűn lakott, de Ambunti felé már szűkül és dombok közé szorul a folyó, habár maga a település és környéke nem sok érdekességgel szolgál. A Sepik elsősorban Haus Tambaran-jairól, azaz hatalmas szellemházairól ismert, ahol a falu lakossága által készített csodaszép faragásokat tartják és árulják. Az Ambunti környéki szellemházak meglehetősen romos állapotban vannak és a faragás is kevés. Jaspen szülőfaluja Pagwi közelében, a Chambri tó déli részén, Kirimbitben van, oda igyekszünk. A minap látott zenészek is idevalósiak, szinte már ismerősként üdvözölnek minket.
Végre látjuk az első faragásokat és a szellemházak is látványosabbak, de a minőség még mindig nem az igazi. Szerencsére a tyúkólban tartott növendék krokodilok fogdosása és fotózása feledteti a hőn áhított faragások hiányát.
Utolsó nap korán indulunk vissza a Sepikhez, de a nádasban kanyargó vízi ösvényen összeütközönk a szemből jövő csónakkal, ami ennek hatására végighasad és egy pillanat alatt elmerül a csupán másfél méteres, iszapos vízben. Legnagyobb meglepetésünkre Jaspen nem törődik a vízbe került emberek mentésével, hanem tolatni kezd, megfordul és elmenekül. Szabályszerű cserbenhagyásos ütközés, állítólag a mi érdekünkben...
A Pagwi-ig tartó mintegy másfél órás út során folyamatosan azt magyarázza, hogy azonnal el kell menekülnünk a falusiak haragja elől. Ezt semmi esetre sem szeretnénk, mert a mai napra hagytuk az összes látványos falu meglátogatását. Pagwiban azonnal Patrick atyát keressük, aki pár faluval odébb egy focimeccsen osztja az igét, így a falu polgármesterét kérjük fel bírának. Egyértelműen Jaspent hibáztatja, minket a helyi rendőrség üresen álló barakkjaiban szállásol el, majd segít másik csónakot keresni, hogy azzal folytathassuk utunkat. A maradék benzint Jaspennél hagyjuk, ezzel is támogatva a bajbajutottak mentését. Jaspen furcsamód nem sieti el a mentést, hanem kavarni kezd. Mintha az egész falu ellenünk lenne és nemsokára a helyi rendőr is azzal áll elő, hogy fizessük ki a másik hajóban keletkezett kárt, mert Jaspen a mi életünket mentette a cserbenhagyással... Természetesen nem fizetünk. Közben megjönnek a kárvallottak rokonai és a végén nekünk lesz igazunk. Jaspent megbünteti a rendőr, mert nem szabályszerűen közlekedett, továbbá pótolnia kell a hajót is....
Veszünk még pár faragást, majd bezárkózunk a rendőrségi barakkba és egy patkány illetve jópár szúnyog társaságában álomra hajtjuk fejünket.
Másnap hajnalban már hazafelé indulunk a jól ismert Pagwi-Wewak útvonalon, majd repülővel Vanimo felé. Gépünk csupán egyszer száll le egy füves, részben rácsos szerkezetű - úgynevezett tarmac-al - borított kifutópályán. Aitepe város semmiről nem híres, két dolgot leszámítva. A Tadji repülőtér, ahol landolunk a II. világháborúban készült és a japán seregek kifüstölésére itt állomásoztatott amerikai bombázók bázisául szolgált. A másik sztori szomorúbb. 1998-ban hatalmas tsunami pusztított az itteni partokon mintegy kétezer helyi lakos halálát okozva. Mivel külföldi áldozatok nem voltak, az esemény elkerülte a világsajtót……
Visszatérve Vanimóba, megkeressük PMV-s barátunkat és meghívásának eleget téve a határ felé eső kicsiny faluban, Musu-ban töltjük az éjszakát. Barátságos melanézek, házikedvencként tartott papagáj és kéthónapos kenguru (pontosabban wallabi, egyesek szerinte „valami”) képezik a falu lakosságát. Szobatársaink az erdészeti hivatal diplomás emberei, akikkel sokáig beszélgetünk a fakitermelésről és a helyi élővilágról, majd eredménytelen, pontosabban az eső által elmosott éjszakai kígyászással töltjük az időt.
Éjszaka, a függőágyban fekve a holnapi indulásra gondolunk és azon törjük a fejünket, hogy mikor térhetünk vissza erre a csodálatos vidékre.
Kapcsolódó cikkeim pdf formátumban:
1. Buzás, B. (2008): Pápua Új Guinea. A Sepik folyó ösvényein. - Világjáró Utazási Magazin VIII. (2): 34-40. PDF
vagy