Peru
2000-ben a kéthónapos dél-amerikai utam első részeként jártam itt. A hagyományos látnivalók (Machu Picchu, Cuzco, Nazca, stb.) kimaradtak, viszont helyi biológusok segítségével, első magyarként jutottam el a Pacaya-Samiria Nemzeti Park területén fekvő Eldorado lagúnába.
Miamiból san jose-i (Costa Rica) átszállással, este érkezem Limába. A repülőtéren alszom, majd a hajnali első géppel repülök tovább Amazónia felé, Iquitosba. Habár egyik pilóta sem beszél angolul, mégis bejutok a pilótafülkébe és onnan fotózom az Andok hófödte csúcsait, majd a dzsungelban történő landolást. Reptér szélén kiégett roncsok, nem túl bizalomgerjesztő látvány. A gépen találkoztam két magyar sráccal, együtt próbálunk bejutni a városba. A taxisok hordája elől a repülőtér őrszobájára menekítenek minket, ahol a rendőrkapitány siet a segítségünkre. Behív három sofőrt, majd gyufát húzat velük. Mókás.
Első utam a Helyi Majomkutató Központba vezet, de sajnos nem egy profi hely. Főleg orvosi kutatásokra tartanak majmokat, de akad pár érdekes faj is. Felkeresem a helyi biológus kontaktokat és egy-két nap múlva már az Amazonas - Ucayali vonalon csorgunk Pucallpa felé. Félúton, a turisták által alig ismert Pacaya-Samiria Nemzeti Parkban szállunk ki. A minisztérium helyi embere 500 dolláros fotós engedélyt emleget, ezt hamar leredukáljuk 25-re. Már kegyeg is az egyhetes engedély, ráadásul benne áll, hogy nem vihetek profi fotóscuccot magammal. Táborunk egy Ucayali mellékágon fekvő faluban, Manco Capas-ban lesz. Teknőstojás-gyűjtő és keltető program működik itt. Innen csupán a nemzeti park szélén túrázgatunk, majd egy nap pár órás motorcsónakázás és két óra őserdei gyaloglás után átérünk egy kisebb folyóhoz. Biológus barátom nem említette, hogy nem a szomszéd falu, hanem egy kunyhó a végcél, így csupán ételt nem hoztam magammal. Sebaj, majd elleszek halon és rizsen. Az elkövetkező tíz napban arasznyi algaevő harcsákat és piranhát eszünk… Utolsó nap romlott hal a vacsora, két nap rosszullét következik. De ne vágjunk elébe a történetnek. A kunyhó nem végcél, innen további három óra motórcsónakázás vár ránk felfelé, a hangzatos nevű Eldorado lagúnáig. Persze az út kétharmadánál kifogy a benzin és evezni kell.
A kutatóház előtti lagúnában folyami delfinek, kajmánok és hatalmas halak úszkálnak, de esténként mi is belemerülünk. Az itt élő többezer kajmán egyikének hangját utánozva sikerül a fürdés közben is folyamatosan engem ugrató vadőrök mögé csalnom egy jól megtermett példányt… Rögtön befogadnak a helyiek.
Engedélyem aznap járt le, amikor ideindultunk, de itt már senki nem kéri. Indulás előtt valami fővadör próbált még párszáz dollárt kicsikarni belőlem, de én állítottam, hogy már mindent rendeztem a minisztériummal. Panaszkodnak is, hogy ez mindig így van. Hiába, kevés a turista, nincs kit lehúzni pénzzel.
A visszautam Manco Capasból ismét kétnaposra sikerül. Nem egy kéjutazás, lévén tegnap fogyasztottam el a már romlott halat, ráadásul második éjjel egy örvény megforgatja a 30x6 méteres, öntöttvas hajót, mind a kétszáz utassal, rengeteg csomaggal és a hozzá kötözött uszályal együtt. Érdekes élmény átélni a pánikkal vegyített tömeghisztériát. A süllyedő hajókról szóló regények jól hangzó passzusa, miszerint: - Nőket és gyerekeket előre! - a valóságban úgy zajlik, hogy a legnagyobb darab emberek pillanatok alatt magukhoz ragadják a hajón található pár darab mentőmellényt, majd a nőket és gyerekeket eltiporva, fejvesztve rohannak a hajó tatjába, hogy megszerezzék az egyetlen mentőcsónakot. Később a vontatott uszály próbál lyukat ütni hajónk oldalába, újabb tömeghisztériát előidézve. Mindkét eseményt a függőágyból nézem végig, kezdek meggyógyulni.
Iquitos egyetlen hátránya, hogy lényegében csak repülővel (vagy hajóval) lehet elhagyni. Keresem a korrupt főrendőrt, hogy feljussak egy katonai gépre, de nem sikerül. Végül lealkudom a jegy árát és már repülök is a világ legkoszosabb városába, Limába.
Taxival megyek a buszpályaudvarra, de a sofőrt folyamatosan fenyegetni kell, hogy ne akarjon lehajtani gyanús kis utcákba…
Busszal a Lima - Arequipa - Puno útvonalon haladok, ez utóbbi városban eltöltök egy-két napot, ami elég idő a helyieknek, hogy elszedjék egy kis pénzemet és kivágják a gatyám üres térdzsebet a piacon. Komolyabb géppel fotózni egyedül szinte lehetetlenség, a legóvatosabb kísérletek eredménye is az, hogy ketten követnek egy órán keresztül. Jó hely… Legközelebb első nap veszek egy jó nagy machetét…
Irány Bolívia!
Kapcsolódó cikkeim pdf formátumban:
1. Buzás, B. (2007): A Föld tüdeje. Amazónia. - Világjáró Utazási Magazin VII. (2): 62-69. PDF
vagy