Burundi
2008 elején a Brussels Airlines jóvoltából pár nap erejéig Ruandában és Burundiban jártam. A tíz éve történt hutu-tutszi mészárlásokról elhíresült Ruandába igazából csak érkeztünk és egy éjszakát töltöttünk a legendás Hotel Des Mille Collines-ben, amiről a Hotel Ruanda c. film szól. Eredeti terveink szerint a Rwandair Express járatával repültünk volna át Bujumburába (Burundi), de a gépre nem fértünk fel, így mikrobusszal indultunk a déli határ felé. A határátlépés egyszerű és sokkal nyugisabb volt, mint pl. egy szerb-bolgár határ hasonló procedúrája. Adatlap kitöltése, új húszdolláros beadása és már be is ütötték a vízumot. Mivel Burundiban gyakorlatilag nem létezik turizmus és az ország a külügyminisztériumok tiltólistájának élén szerepel, utazásunkat a helyi turisztikai hivatal emberei szervezték és bonyolították le. Ehhez két bérelt terepjárót adtak sofőrökkel és idegenvezetőkkel. Ngozi-ban aludtunk, majd másnap hajnalban az ország északi részén fekvő Rwihinda-tavon (Mutwenzi Természetvédelmi Terület) kezdtünk. A kis tavat fatörzsből vájt csónakokkal egy óra alatt derítettük fel. Barátságos helyiek, pár lúd és kócsag és rengeteg vízililiom fogadott bennünket. Burundiban láthatóan több a gyerek, néhol meghaladva az indiai szintet is. Köszönhetően az országon ide-oda vonuló menekültek milliós tömegének, a dombok itt is leírtva. Minden zöld, de afrikai növényzetet errefelé sem látni. Annál több a német és belga gyarmatosítók által ültetett eukaliptusz, fenyő és araukária erdő. Legalább a házak tetejét nem a Ruandaban (és más afrikai országokban) megszokott bádoglemez, hanem rusztikus cserép fedi. A jó minőségű főutakon autóval alig találkozni, kivéve az ENSZ, Vöröskereszt és egyéb szervezetek vadiúj Toyota terepjáróit, amelyek minimum 80-as tempóval száguldanak keresztül a falvakon. Ennek okát nem értjük, hiszen az emberek barátságosak és fegyverest is alig látni.
Aztán hirtelen megszaporodik a számuk, a vidéki turnén járó elnökhelyettes konvoját várják nagy izgalommal. Továbbrobogunk Gitega felé. Sajnos a helyi néprajzi múzeum őre még alszik, ezért továbbmegyünk az ország másik kultúrális örökségét jelentő gishorai dobosokhoz. Az eldugott kis falu lakói dobszólóiknak köszönhetően többet utaztak már mint az átlagmagyar. Többek közt felléptek Európa sok országában, sőt még Japánba is eljutottak. A húsz dobos valóban fantasztikus hangulatot teremt és ami a legszebb, pár fős csoportunkon kívül csak a százfős falu lakosai nézik őket. Népviseletet sajnos csak az asszonyokon látni, a gyerekek és a férfiak a missziók és segélyszervezetek által ideömlesztett, szedett-vedett és rongyos nyugati göncökben járnak, lábukon egyforma narancssárga kínai szandál virít. Apropó kínaiak. Köztudott, hogy a gyors gazdasági fejlődés példájának tartott Kína szemet vetett Afrikára, így errefelé is egyre több kínai beruházással találkozhatunk. Egyelőre infrastruktúrát építenek, majd hamarosan megkezdik a nyersanyagok bányászatát is. Fát már nem találnak errefelé, ahhoz a szomszédos Kongóba kell menniük.
Másnap a Nyakuzu-vízeses kanyonjához, majd Burundi másik apró természeti látványosságához, a Karera-vízeséhez megyünk, ahol már fegyveres katonák vigyáznak ránk. A Kalasnyikov teherként lóg a nyakukban, csöve többször mered a homlokom irányába...
Rutovuban alszunk, majd a főváros felé vesszük az irányt. Egyre több a kamion, a faszenet szállító biciklis és a kormánykatona. A város olyan mint bármelyik afrikai társa, de a táj lenyűgöző. Nyugatról Kongó (DRC) hegyei magasodnak, délről a világ leghosszabb tava, a Tanganyika látható. A dobosok műsora után itt ér a legnagyobb élmény. A város legelegánsabb szállodája saját kis állatkerttel és múzeummal rendelkezik, amely egyszerű körülmények között mutatja be a környék állatvilágát. Szerencsére védett, ritka fajokat nem tartanak, de a fotózási lehetőségek kedvezőek. Azaz kérdés nélkül bevisznek a háromméteres nílusi krokodilhoz és azért sem kell hosszasan rimánkodni, hogy szedjék ki a másfél méteres, combvastagságú gaboni viperát a terráriumából. Szintén a város szélén található az ország egyetlen valódi nemzeti parkja, a Rusizi, amely a hasonló nevű határfolyó deltáját takaró mocsaras nádas képében óvja a helyi élővilágot. A környéken hatméteres krokodil rémísztgeti a népet, de őt sajnos nem látjuk, viszont a vízben sziesztázó és borját féltő nőstény vízilovat sikerül annyira megközelíteni, hogy komolyan fenyegetni kezd minket. Még kirohanása előtt odébbsétálunk, majd este hazarepülünk.
Kapcsolódó cikkeim pdf formátumban:
1. Buzás, B. (2008): Ruanda és Burundi. - Napi turizmus hírlevél (www.turizmusonline.hu), 2008.02.04.
2. Buzás, B. (2008): Burundi és Ruanda. Felfedezésre váró afrikai tájak. – Turizmus Trend 2008/3.: 36-37. PDF
vagy
digiképek (nyers)