Tanzánia
2006-ban még Zanzibáron kezdtem az utat, ahová csoportot vittem. A sziget szép, falusias, emberek kedvesek, egy hét bőven elég rá. Lehet búvárkodni, a csodaszép Chumbe-szigeten sznorkellezni, endemikus vörös kolobusz majmokat pár centiről fotózgatni és egy fűszer-túra során a szigeten termelt fűszerekkel ismerkedni. Szabadnapokon vagy a Bob Marley stílusban éldegélő helyiekkel mulatoztunk vagy delfin-lesre mentünk. Egyik nap bérelt hatszemélyes Cessna repülővel átmentünk a tanzániai Saadani Vadrezervátum fölé vadakat keresni, de csak pár gnút láttunk. A repülés maga szuper volt, a Zanzibár és Tanzánia között lévő 40 km-es tengeri szakasz fölött én is vezettem a gépet.
Túrának vége, csoport haza, én meg Arushába repültem, ahol bérelt terepjáró várt sofőrrel. Alig egy hetem volt a környék bejárására és a helyismerettel rendelkező sofőr sok időt megspórolhat. Az első pár napban egyedül voltam, majd a Ngorongoro kráter túrákhoz csatlakozott hozzám pár magyar srác, akik a Kilimandzsáró mászás előtt kíváncsiak voltak milyen egy afrikai szafari.
A repülőtérről rögtön a Nagy Hasadékvölgy felé vettük az irányt, délután a kis Manyara Nemzeti Parkban autóztunk. Az összeszűkült élettér miatt rövid idő alatt is rengeteg állatot látni. Zsiráfok, elefántok, vízilovak, zebrák, impalák, flamingók a tavon. Jó kis kezdés. A parkban aludni drága, de a közeli faluban pár dollárért remek kempinget találni.
Másnap hajnalban felkapaszkodtunk a Ngorongoro kráter peremére, majd folytattuk utunkat a Szerengeti közepe felé. Útközben rengeteg állat keresztezte utunkat, melyek az állandó vándorlás közben jelenleg pont a Ngorongoro vidékén tartózkodnak. Az út végig földút és nagyon poros.
Szinte leírhatatlan az érzés, amikor az ember szembesül egy paradicsomi állapottal, hogy többezer patás legelészik és vonul fel-alá a végeláthatatlan szavannán. Hihetetlen, hogy még van ilyen hely a földön. Meg is kérik az árát. Tanzánia a legdrágább szafari desztinációk egyike. Terepjáró napi 200, parkbelépők napi 30-50, kötelező kempinghely napi 20, kráterba leereszkedés autónként napi 100 dollár...
Megéri, csak nem látszik, hogy az összes pénz jó helyre kerülne. A Parkok információs rendszere és védelme jól kiépített, a központi pihenőhelyek tiszták, informatívak és kultúráltak, tisztára, mint egy amerikai nemzeti park, de ezek zöme nem ebből a pénzből készült... A kempinghelyek általában rém egyszerűek, vécé gyanánt latrina szolgál és néha víz is folyik a csapból. Viszont az állatsereg közepén sátorozhatunk. Gyönyörű csillagos égbolt, éjszaka oroszlánok üvöltenek, hiénák keresik egymást és ha zseblámpa nélkül megyünk vécére elvisz a leopárd... A Ngorongoro kráter peremén lévő, Simba kemping még ennél is jobb, mert naponta bejár egy-két elefántbika, hogy a konyha melletti víztározóból igyon. Ha sok terepjáró van a kempingbe, nem gond, mert a sofőrök gondosan elállják a sátrak felé vezető utat, de ha hézagos a dolog és valaki balga módon kaját felejt a sátrában, az elefánt megindul és megtalálja... Éjszaka zebrák csámcsognak és kafferbivalyok rohangálnak a sátrak között, szuper.
Persze lakhatunk a méregdrága lodge-ok egyikében is, potom napi 175-500 USD áron. Ezek is csodálatos környezetben találhatók, általában a hatalmas sziklák, a kopjék mellett avagy pont arra építve. A kertben kis színes agámák napoznak, mongúz család játszik, éjszaka víziló sétálgat és a közeli itatóhoz csak úgy özönlenek a vadak.
Az árak ellenére elég sok a turista, de ez csak a 23 km átmérőjű Ngorongoro kráterban érezhető, a Szerengetiben jól eloszlik. Kivéve ha valami történik. Leopárd fekszik a fán, oroszlánok vadásznak, gepárd játszik a kölykeivel, stb. A vadles közben két dolgot érdemes figyelni: az állatokat és a parkoló terepjárókat. Ha valahol egynél több terepjáró áll, ott biztos valami fotogén dolgot látni, amit hamarosan 10-20 terepjáró vesz körbe. A nagytestű patások zöme könnyen látható, de ha szerencsénk van akár egy nap alatt is láthatunk 3-4 féle macskát, hiénákat vagy vadászatot.
Ennyi, ezt mindenkinek látni kell, pláne aki állatokkal foglalkozik.
Már visszafelé autóztunk a vadiúj autópályán Arusha felé, amikor egy elgázolt kígyót látunk az út szélén. Gyorsan kiugrom a kocsiból és látom, hogy kétméteres fekete mambával van dolgunk. Hihetetlen szerencse, kár, hogy már nem él. Lefotózom, majd útitársaim legnagyobb megrökönyödésére egy hűtőtáskában közéjük teszem. Úgyis a Meserani kígyófarm felé tartunk, gondoltam jó ajándék lesz egy döglött mamba...
A masszáj törzs tagjai számára engedélyezett, hogy a Ngorongoro vidékén szabadon éljenek, de velük csak akkor kerülhetünk kapcsolatba, ha a kijelölt falvak egyikét meglátogatjuk. Utálom a turista skanzeneket, de az általunk meglátogatott Manyata jellegű falu nem ilyen volt. Persze az autót szabott áron fogadják, cserébe némi táncot, a falusi élet bemutatását és kötelező csecsebecse vásárlási lehetőséget kapunk. Viszont, ha belegondolok, a minimál ruhában, lándzsákkal mászkáló, mobiltelefonos, Ipod-os masszájok csak így őrizhetik meg népdalaikat, szokásaikat és népművészeti kellékeiket. Látják, hogy van értelme, mert a falu pénzt kap belőle és ez talán rávezeti az Eminem-et hallgató fiatal masszájokat is, hogy legyenek büszkék egyedülálló kultúrájukra. Azért kicsit furi érzés, amikor a lefotózott masszáj megadja az e-mail címét és kéri, hogy küldjük el neki a képeket, mert amikor a városban jár mindíg beül netezni...
A következő évben már Gulyás Eszter és barátaink társaságában indultunk a Manyara-tó, a Ngorongoro-kráter és a Szerengeti felfedezésére. Kenya felől érkezve Namanga határvárosnál hajtunk át Tanzániába. A határátkelő masszáj árusoktól, overland teherautós és terepjárós turistáktól hemzsegő forgataga Balkánhoz szokott idegeinket alig viseli meg, az átjutás kultúrált és gyors.
Észak-Tanzánia a szokott arcát mutatja. Aránylag jó utak, a turistákat kedvesen lehúzó helyiek, kommersz masszáj falvak, napsütés és eső. Ez utóbbiról hallottunk, de nem vártuk. Elvileg a száraz évszakban érkeztünk, de a klímaváltozás itt is érezteti hatását, december óta zuhog az eső... Még a helyiek sem láttak ilyet, a Szerengeti Nemzeti Parkból eltűntek az állatcsordák, a gnúk visszafelé vonulnak, a fű magas, a terepjárókból felháborodott turisták hangja száll. Szerencsére a jól bevált helyeken - mint a Manyara-tó és a Ngorongoro-kráter - nyüzsögnek az állatok, és a kígyófarmon egy félvad csíkos hiéna közreműködésével amortizálhatjuk felszerelésünket és ruhánkat. A Szerengetire is van B terv, a szafari sofőrök olyan helyeket és állatokat kezdenek mutogatni, amiket egyébként nem láthatunk. Később izgatottan rádióznak, majd jön a hír, gepárdot láttak. Mindenki siet, az egyetlen zavarodott állatot kb. 50 terepjáró veszi körül...
A vadőrök legnagyobb megdöbbenésére észak felé vesszük az irányt. Az út még a Szerengeti közepén, Seronera körül is járhatatlan, a szavannát elöntötte a víz, de mi bízunk sofőrünk és a Land Rover párosában, így még a leszakadt híd helyén is átjutunk. Igaz, két autó segítségével. Az egyik az innenső partról húz vissza, a másik a túlpartról húz át minket. Nincs más hátra, mint a Szerengeti magasan fekvő síkságáról leereszkedni a Nátron-tó vidékére. Errefelé már integetnek a masszáj gyerekek, látszólag kevesebb turista jár ide, talán a svájci írónő is ide házasodott...
A tó körül szabott árak, sok flamingó és szárazság fogad. Éjszakai kígyászásom eredménytelen, de reggel az egész falu skorpiókat rejtő üvegekkel járul sátramhoz. A huszadik példány után kedvesen visszautasítom őket, indulunk vissza Arushába. A várossal azonos nevű Nemzeti Parkban most járok először, de magyar vadászírók tollából jól ismerem. Itt élt és vadászott Nagy Endre, akit a helyiek Nagi néven ismernek. A vadbőséget látva nem lehetett nehéz dolga. Beugrunk a helyi kígyófarmra, ahol a tulajdonos távolléte sem akadályozza meg a dolgozókat, hogy (némi baksis ellenében) fotózás céljából kiszedjek pár puffogó viperát és kis kobrát a dobozából.
Moshiban, a Kilimandzsáróval szemben lakunk, egész nap a hatalmas hegy panorámájában gyönyörködünk. Meglepő, de a bő csapadék miatt tetejét hó fedi, a hajnali kisgépes repülésen még gleccsereket is látunk.
Moshit helyi busszal kelet felé elhagyva látványosan megváltozik a táj és az emberek viselkedése. Teljesen más világ, az igazi Tanzánia fogad minket. Igazi, olyan értelemben, hogy turistát és terepjáróikat alig látunk (igaz nagyvadakat sem) és az emberek szegényebbek, de természetesebbek és arushai társaiknál. Pangani tengerpartján taxist bérlünk és így vágunk neki az Usambara-hegység erdeinek. A fiatal srác állítja, hogy jól ismeri az utat, de a mindössze 28 km-es távot (igaz 700 méter szintemelkedéssel) három óra alatt tesszük meg úgy, hogy a Toyota Corolla alja folyamatosan a hatalmas köveket súrolja, aztán egy sáros részen elakad és lefullad. Már sötétben ássuk a kocsit, majd a srác leszalad pár kilométert, hogy segítséget hívjon. Én már békákat és kígyókat fognék, de hiába. Megjön a segítség, feljutunk. Csodálatos a hely, Kelet-Afrika egyik utolsó esőerdejében vagyunk. Ennek ellenére a zsákmány csupán pár kaméleon és gyík, az itt élő endemikus bozótvipera minden példányát elhordták már a gyűjtők. Egész éjjel zuhog az eső, másnap csak én megyek kígyászni, lányok inkább a falut járják, miközben egy újszülött köpködő kobra döglött példányát “fogják” nekem.
Kapcsolódó cikkeim pdf formátumban:
1. Buzás, B., Nádai, L. (2007): Észak-Tanzánia és Zanzibár. Szafari, hegymászás és üdülés. – Merhavia, Budapest. 104 pp. ISBN: 978 963 9172 75 3. Itt kapható.
vagy
digiképek (nyers)
vagy
digiképek (nyers)